Értékek és korlátok a közösségi gazdaság üzleti modelljében
Kazahsztán legnagyobb városában, Almatiban a közlekedés domináns formája a sharing economy (közösségi gazdaság) alapjain nyugszik. Bár van tömegközlekedés és működnek taxitársaságok, az utak mentén stoppolókat láthatunk, és úgy tűnik, az autósok nagy része bármikor hajlandó magántaxiként aktiválni magát. Az utas bemondja az úti célt, mire az autós, ha nem túl nagy kitérő számára, mond egy összeget, és már létre is jött a tranzakció. Amikor kipróbáltam ezt, még akkor is két percen belül egy kocsiban ültem, amikor este és gyér forgalmú úton stoppoltam.
E rendszer mögött nincsen Uber, sőt, semmilyen információtechnológia, viszont a városlakók életébe, a társadalom működésébe kódolt ez az önszerveződő szolgáltatás. Hasonló hazai példa, hogy az 1980-as években a Balaton környékén százával kerültek ki „Zimmer frei” táblák a házakra. Ennek nyomán került be a joganyagunkba az „egyéb szálláshely-szolgáltatás” kategória, ami most az Airbnb kapcsán újra előkerült.
Még számos példát fel lehetne hozni arra, hogy az effajta peer-to-peer kapcsolódás – vagyis egyéni erőforrások és tevékenységek bevonása az értékteremtésbe – nemzeti kulturális-társadalmi hagyományokon nyugszik. Nézzük meg, milyen újítást hozott ebben az Airbnb és az Uber, vagy külföldön a legkülönbözőbb munkákra jelentkezőket összefogó TaskRabbit és Handy, illetve társaik.
Egy átgondolt üzleti modell három kérdésre biztosan választ ad. Először, mi az az értékajánlat, ami a vevők, fogyasztók, ügyfélcsoportok számára vonzó, haszonnal jár, megoldja problémájukat. De legalább ilyen fontos, hogy az értékajánlat előállításába, „leszállításába” milyen szereplőket von be, és hogyan kombinálja ezeket a tevékenységeket. Ezt hívjuk az üzleti modell konfigurációjának. Harmadikként pedig kell egy olyan bevételi modell, amelyben a bevételi áramok az előbbi két tényező – az értékajánlat és a konfiguráció – költségstruktúráját fedezik, az üzleti modellt fenntarthatóvá teszik. A sharing economy legmarkánsabban a konfiguráció, azaz az értékajánlat leszállítása kapcsán újított. Középpontjában a peer-to-peer konfiguráció áll: egyre több iparágban tömegszerűvé válhatott és válhat az igények peer-to-peer jellegű kielégítése.
A sharing economy az elmúlt években azért vált (újra) beszédtémává, mert megjelentek olyan közvetítők, amelyek új szintre emelték a peer-to-peer tranzakciók hatékonyságát. Ezeket megosztáspiactereknek nevezhetjük. Nyíltak és önszerveződőek. Az okostelefonokra és a mindenütt jelen lévő (ubiquitous) internetre építenek. Bárki csatlakozhat hozzájuk különösebb belépési korlátok nélkül. Ezzel temérdek, korábban kihasználatlan és ezért olcsó kapacitás (eszköz, munkaerő) kerül be a gazdaság körforgásába. Míg az internet előtti példáimnál a kisebb közösségekben kiépült bizalom lehetővé tette, de egyben be is határolta a tranzakciók volumenét, az online megosztáspiacterek megtalálták a módját, hogy ismeretlen emberek között globális léptékben építsenek bizalmat.
Hiba volna leegyszerűsítve azt feltételezni, hogy a megosztáspiacterek fő vonzereje a könnyű pénzkereseti lehetőség (a szolgáltatást nyújtók oldalán) és az igények olcsóbb kielégítése (az igénybevevők oldalán). Persze igaz, hogy a fogyasztók egy része örömmel fordul az olcsóbb szolgáltatásokhoz. Sőt, sokan csak ennek megjelenésével válnak a szolgáltatás igénybevevőjévé.
Más szempontból viszont a sharing economy szereplői ezt a szolgáltatást gyakran nem alacsonyabb, hanem magasabb szintűnek érzékelik. Például az Airbnb szálláskínálata izgalmasabb, változatosabb, a hotelláncoknál jobban lefedi az igények sokféleségét. A megosztáspiacterek gördülékeny, szupergyors, globálisan konzisztens, és csaknem zéró hibaarányú folyamatot hoztak létre. Ezt az információtechnológia legújabb vívmányainak bevetésével érik el, amire példa a megtett út GPS-alapú mérése az Ubernél, mely az utas számára is végig követhető. Bár a tranzakciók elsősorban üzleti alapon zajlanak, sokan közösségi élményként élik meg részvételüket.
Tény, hogy a sharing economy leggyakrabban emlegetett vállalatai számára nem feltétlenül a közösségi értékek jelentik a végcélt. A tranzakciós jutalék a megosztáspiacterek globális mérete mellett nyilvánvalóan hatalmas üzlet. Mindeközben nem egyeduralkodó ez a bevételáram. A lakáscserével történő üdülés közel 25 éves múltra visszatekintő úttörője, a HomeExchange például éves előfizetési díjat szed csupán. Más megosztáspiacterek egyáltalán nem számítanak fel díjakat. Nemcsak a Miutcánkhoz hasonló közösségekre gondolhatunk, de számos jól ismert telekocsi-rendszer is ingyenes (egyelőre).
E vállalkozásoknál nem látszik olyan bevételáram, amely fenntarthatóvá tenné az üzleti modellt. Elképzelhető azonban fizetett hirdetések, kiemelések, vagy kiegészítő szolgáltatások bevezetése. A kiegészítő szolgáltatások iránti igényt jó néhány magyar startup is felfedezte – Hostie, rbnb, Let Me Inn, Rendi, Neatly –, ezek az Airbnb lakáskiadóinak segítenek például kulcsátadás, foglalások kezelése, takarítás, mosás terén.
Ha a sharing economy legnépszerűbb vállalatainak üzleti modellje szélesebb körben teret nyerne, és a szervezetek, illetve a foglalkoztatás új formájává válna, az komoly dilemmát is okozhatna. Egyfelől úgy tűnhet, hogy az egyén maga döntheti el, hogy mikor, mennyit dolgozik, saját maga főnöke lehet. Úgy élheti meg, hogy a teljesítményét elismerik az átlátható értékelések formájában: ha jó szolgáltatást nyújt, több megrendelője lesz. Akár több megosztáspiactérrel is dolgozhat, váltogathat közöttük.
Másfelől az üzleti kockázat és a költségek jelentős része áttolódik a szolgáltatást nyújtó egyénre. Saját maga fektet a munkavégzéshez szükséges eszközökbe, ki van téve a kereslet ingadozásának. A megnövekedett felelősség és adminisztrációs teher mellett nyugtalaníthatja az egzisztenciális bizonytalanság. A vevőértékelések sokszor szélsőségesek, akár igazságtalanok. Hiányzik az a szervezeti szereplő, aki esetről-esetre megvizsgálná a körülményeket. Az Egyesült Államokban az Uber letiltja a profilját azoknak a sofőröknek, akik ötös skálán 4,6 alatti átlagértékelést tudnak csak felmutatni.
De nem lehet nyugodt az egyén akkor sem, ha értékelései kiválóak: jelenleg nincs módszer, amely alapján az egyik rendszerben felépített reputációt (értékeléseket, visszajelzéseket) át lehetne vinni egy másik rendszerbe. Ezért a megosztáspiactér magához is láncolhatja a tevékenységet végzőket anélkül, hogy a foglalkoztatással járó jogokat és védelmet biztosítaná.
Amikor tehát a társadalom szövetében korábban is meglévő peer-to-peer együttműködés filozófiája találkozik a mai globális sharing economy vállalatok automatizált folyamataival, meg kell válaszolnunk az így létrejövő sajátos szervezeti (foglalkoztatási) modell dilemmáit is. A kazah magántaxisok vagy a „Zimmer frei” szállásadók a digitalizáció korában könnyebben érvényesülhetnek, de kiszolgáltatottabbá is válhatnak. Ha az Uberhez és az Airbnb-hez hasonló vállalatok ügyes, áramvonalas és átlátható megoldásai a társadalmi hagyományokra is tekintettel lévő okos szabályozással párosulnak, akkor, de csak akkor, a megosztáspiactér mindenki számára előnyös, tartós, társadalmi szintű win-win játszma lehet.
Dr. Móricz Péter a Budapesti Corvinus Egyetem Vezetéstudományi Intézetének docense, az BCE Információs Erőforrás Menedzsment Kutatóközpontjának kutatója.
Kapcsolat: peter.moricz@uni-corvinus.hu
