Jó lenne előre látni szakmai vagy magánéleti döntéseink várható következményeit, ami nem abszolút lehetetlen. Ez közös a beruházási és a párválasztási döntésekben. A jó előrejelzés elengedhetetlen feltétele annak, hogy tervezni tudjunk, vagyis használható forgatókönyveket készítsünk a jövőre nézve. Na de létezik-e egyáltalán jó előrejelzés? S ha igen, akkor hogyan juthatunk hozzá?
Kép: Diego PH / Unsplash
A Superforecasting című könyvben ezekre a kérdésekre adott választ Philip Tetlock, a Wharton University professzora és szerzőtársa, Dan Gardner. Tetlock és munkatársai az Intelligence Advanced Research Projects Agency (IARPA) megbízásából 2011 és 2015 között forecasting versenyt rendeztek 2800 résztvevővel. Hirdetésekkel keresték meg őket, s a témában ismert bloggerek is segítettek a toborzásban. Nem csak hivatásosok versenyeztek.
Az Egyesült Államok Hírszerző Közössége is támogatta a kutatást, például a feltett ötszáz kérdést ők állították össze. Többnyire 7 hónapra kértek előrejelzést, de volt, hogy hosszabb, illetve rövidebb időre.
A 2800 résztvevő kiválasztása nem volt véletlenszerű, mert csak azok jelentkeztek, akik hajlandóak voltak hobbiból éveken át szabadidejük egy részét fejtörőkre áldozni. A verseny végén a 2800-ból 58-an értek el egyértelműen kiemelkedő eredményt, őket tekinthetjük szuper előrejelzőknek.
A kutatók megvizsgálták a résztvevők intelligenciahányadosát, és arra jutottak, hogy a 2800 önkéntes a lakosság legmagasabb IQ-val rendelkező 30, a szuper előrejelzők a 20%-ához tartoztak. Tehát az átlagos előrejelzők és a lakosság többi része között az IQ különbség nagyobb, mint a szuper előrejelzők és az átlagos résztvevő között. Vagyis az IQ szerepet játszott, de csak egy bizonyos határig.
Az sem bizonyult döntőnek, hogy valaki hivatásos-e vagy sem. A verseny első helyén például egy nyugdíjas programozó, Douglas Lorch végzett, akinek nem volt semmilyen előzetes képzettsége vagy tapasztalata a prognóziskészítésben. A szuper előrejelzőkkel még a hírszerzés szakértői sem tudtak lépést tartani. David Ignatius, a Washington Postban 2013 novemberében azt írta, hogy az egyik résztvevő szerint a szuper előrejelzők 30 százalékkal jobbak, mint az átlagos hírszerzők, akik pedig rengeteg minősített információhoz férnek hozzá.
Tetlock már egy korábbi, a 80-as években végzett kutatásával is hasonló következtetésre jutott. Akkor 284 szakértőt, köztük akadémikusokat, tudományos fokozattal rendelkezőket kért fel gazdasági, politikai prognózisok készítésére. A feldolgozás érdekében azt kérte, hogy a résztvevők három lehetséges kimenetel valószínűségét adják meg. A kutatás végére, 2003-ra 82.301 előrejelzéssel rendelkezett.
Az eredmény lesújtó volt: a szakértők hosszabb távra összességében úgy jósoltak, mintha a három választási lehetőségnek azonos valószínűséget adtak volna. Vagyis a választást rábízhatták volna csimpánzokra is, amelyek nyilakat dobnak a céltáblára.
Azoknál a kérdéseknél, amelyeknél csak egy-két évre kellett prognózist készíteni, a szakértők általában jobb eredményt értek el véletlenszerűnél. Ők azért voltak sikeresebbek, mert legtöbbször egyszerűen azt állították, hogy minden marad a régiben, nem lesz változás. Viszont a 3-5 éves prognózisoknál a véletlen játszotta a főszerepet. Komplex világunkban tehát senki nem tudott hosszabb távra megbízható előrejelzést adni.
Azok, akik a többieknél is gyengébben dolgoztak, előítéletek mentén gondolkodtak. Mindig egy kedvenc elméletüknek megfelelően mondtak véleményt, például abból indultak ki, hogy a problémákat a politikusok vagy a piacgazdaság majd megoldja, vagy az állam elrendezi. Sokan vannak, akik folyamatosan összeomlást, háborút vagy közeli klímakatasztrófát vízionálnak. Belőlük lettek a megmondóemberek, akik nagy önbizalommal lépnek fel és mindenre van egy hihető történetük. Tetlock szerint minél közismertebb egy szakértő, annál rosszabb minőségűek a prognózisai, aminek az az oka, hogy a média karizmatikus emberektől egyszerű és közérthető történeteket vár, mert a véleményével vívódó, valószínűségekben gondolkodó emberekre nem kíváncsi az információ fogyasztóinak többsége. Az átlagos publikum bizonyosságot akar, mert az megnyugtatja, míg a bizonytalanság félelemmel tölti el.
A másik csoport tagjai nem azért voltak sikeresebbek, mert optimisták vagy pesszimisták, konzervatívok vagy liberálisok voltak, hanem azért, mert nyitottan gondolkodtak, világnézet szerint nem lehetett őket besorolni. Képesek voltak ellenvéleményeket is meghallgatni, a véleményüket megváltoztatni. Nem a megérzéseikre hallgattak, állandóan új információkat gyűjtöttek és felülvizsgálták álláspontjukat.
Az 58 vitathatatlanul magasan kiemelkedő tehetség óvatos és szerény ember volt, aki értette a világ végtelen komplexitását, de nem hitt a sorsszerűségben. Kíváncsiak és tudnak bánni a számokkal. Intelligensek, de nem zsenik. Önkritika és önvizsgálat, saját eredményeikben való kételkedés jellemezi őket. A szuper előrejelzők többsége pragmatikus ember, aki nem szeret bele saját elméleteibe, nem bizonyosságban, hanem valószínűségben gondolkodik és kikerüli a kognitív csapdákat.
Az 58 tehetség sok mindenben különbözött egymástól, de egyben nem: megszállottan hitték, hogy a folyamatos tanulással egyre jobb eredményre képesek.
Politikusok és vállalati felsővezetők rossz előrejelzők. Ez nem azt jelenti, hogy néha nem jön be egy-egy mondásuk, de sokkal gyakrabban tévednek, mert az általuk betöltött szerepekben nem lehetnek bizonytalanok, nem mutathatnak kételyt. A bölcs vezető ismeri saját korlátait és ezért szuper elemzőkkel veszi körül magát.
Sajnos, a sikeres előrejelzők olyan tulajdonságokkal bírnak, amelyek nem teszik őket érdekessé. Ha feltesznek nekik egy kérdést, akkor olyanokat válaszolnak, hogy igen, ez lehetséges, ez működhet, de… Ezzel szemben azok az emberek, akik egy meglepő dolgot állítanak, és ezt sok érvvel alá tudják támasztani, sokkal érdekesebbek. Pedig ők azok, akik nagy valószínűséggel tévednek.
Egy vállalati szervezetben is az olyan emberek tűnnek fel, akik magabiztosan nyilvánítanak véleményt, ugyanakkor rejtve maradnak a látszólag bizonytalan, önmagukat mindig megkérdőjelező emberek. Ráadásul nem is szeretik őket a felsővezetők, mert kellemetlen dolgokat hoznak a felszínre, például rámutatnak az elmúlt év forrásallokációinak buktáira.
Már a kutatás félidejében látszott, a résztvevők 58 fős csoportja messze kiemelkedik a többiek közül az előrejelzések beválása szempontjából. A kutatók őket teamekbe szervezték, hogy lássák, vajon javul-e így az eredmény.
Javult. A teamek 23%-kal jobban teljesítettek az egyéneknél, s az idő előrehaladtával még tovább fejlődtek a prognózisaik.
A következtetés magától adódik: a vállalatvezetőknek meg kell találniuk a szervezetben azokat a nehezen észrevehető kollégákat, akik superforcastok készítésére alkalmasak. Minél több területről, minél eltérőbb gondolkodásmóddal érkeznek, annál jobb. Őket kell aztán csapatba szervezni. Azok a vállalatok, amelyek ezt meg tudják tenni, sokkal sikeresebbek lesznek, mint ahol mindig a főnök ragadja magához a döntést.
Aki idáig eljutott az olvasással, az nem feltétlenül szuper előrejelző, de biztosan rendelkezik a megbízható, a véletlennél jobb előrejelzéseket adó emberek képességével, a többségnél jobb befektetési vagy párválasztási döntést hozhat, ha alkalmazza a superforecasting szabályait.
A szerző az IFUA Horváth & Partners Kft ügyvezetője
Olvasson tovább a témáról az IFUA Horváth honlapján!
Szakértőink vállalati projektekben szerzett tapasztalatait és ügyfeleink elismeréseit egyaránt megosztjuk.
