A KPI-sorozat ünnepi kiadásában arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a családi élet más logikát követ, mint a vállalati teljesítménykultúra. A gyerek nem befektetés, a házastárs nem eszköz, és az otthon nem optimalizálandó rendszer. Vannak emberi értékek, amelyeket nem táblázatok és mutatók írnak le, hanem a jelenlét, a figyelem és a kapcsolódás. Az ünnep jó alkalom arra, hogy ezt újra észrevegyük.
Egyszer találkoztam egy vállalatvezetővel, aki büszkén mesélte, hogy otthon bevezette a Balanced Scorecard családi változatát. Úgy gondolta, jót tesz a gyerekeinek, ha megtanulnak célokban, fókuszokban, mérőszámokban gondolkodni – hiszen a munka világában ez az, ami előrevisz. A beszélgetés óta sokszor eszembe jut ez az élmény, mert élesen megmutatja, hogyan csúszhat át észrevétlenül a vállalati teljesítménylogika oda is, ahová nem való. Vajon nem járunk-e rossz irányban, amikor megpróbáljuk kiterjeszteni a vezetői eszköztárunkat azokra a kapcsolatainkra, amelyeknek egészen más a rendeltetése? Karácsony táján ez a kérdés különösen felerősödik: amit otthon igazán értékesnek tartunk, azt soha nem lehet kimutatásba rendezni, és nem lehet bepréselni egyetlen táblázat cellái közé.
Erich Fromm egyenesen úgy fogalmaz: a szeretet nem csereügylet. Nem üzleti tranzakció, nem oda-vissza elszámolható megtérülés, hanem „művészet”, amelyben az adás önmagában érték, nem a várható viszonzás miatt. Otthon nem azért szeretünk valakit, mert „kifizetődik” a rászánt idő, energia vagy gondoskodás. A kapcsolat értéke önmagában rejlik – abban a csendes, láthatatlan hozzáadott értékben, amit a közelség és a jelenlét hoz létre. Ha ezt elkezdjük mérni, pont azt pusztítjuk el, amitől értékes.
Innen könnyű eljutni Kant gondolatáig, aki szerint az ember értéke nem ára, hanem méltósága. A vállalatok logikájában természetes, hogy minden mögött számok, költségek és hasznok állnak. De a családi életben ez a logika egy pillanat alatt érvényét veszti. A méltóság nem számszerűsíthető és nem helyettesíthető semmivel, amit pénzben vagy teljesítményben ki lehetne fejezni. Aki otthon is az „ár” fogalmában gondolkodik, az lassan észre sem veszi, hogy éppen az tűnik el, amiért érdemes élni.
A szeretet és a partnerség nem projekt. Rilke írja, hogy a szerelem két magány találkozása – két emberé, akik tiszteletben tartják egymás belső világát, és nem akarják egymást „optimalizálni”. Egy kapcsolat nem menedzselhető, nem vezethető le eredménykimutatásként, és nem illeszthető be a KPI-rendszerek logikájába. Éppen ettől marad mélyen emberi. Viktor Frankl pedig azt emeli ki, hogy a szeretet nem mér, hanem lát. Aki szeret, az nem adatokat gyűjt a másikról, hanem megpillantja a lényegét. A tekintet – ez a finom, megfoghatatlan emberi gesztus – többet mond minden teljesítménymutatónál. A vezetők sokszor elfelejtik, hogy az otthon nem az értékelés, hanem a megértés terepe; hogy a szeretet nem mérési technika, hanem jelenlét.
Ha az időhöz való viszonyunkat nézzük, ugyanezt a különbséget látjuk. A munkahelyen az idő erőforrás: óradíj, kihasználtság, termelékenység. Megtanuljuk, hogy az „elvesztegetett idő” veszteség. Otthon viszont éppen az együtt töltött, látszólag haszontalan órák a legnagyobb ajándékok: egy közös vacsora, egy séta, egy beszélgetés vagy egy csendes este, amikor senki nem teljesít, csak jelen van a másiknak. Karácsonykor különösen világos: az az idő, amely a hatékonysági logika szerint akár fölöslegesnek is tűnhet, a szívünk szerint mégis az év legfontosabb perce.
A vállalati világban természetes a transzparencia, a riportok, dashboardok, auditálható rendszerek kultúrája. Minél több az adat, annál nagyobb a biztonságérzet. De az emberi kapcsolatok nem bírják el, ha minden részletet kimutatássá formálunk. Az intimitás lényege, hogy vannak titkok, apró rezdülések, félmondatok, amelyeket nem táblázatokban osztunk meg, hanem tekintetben, érintésben, hallgatásban. Ha a transzparencia vállalati ideálját erőszakkal húzzuk rá a családi életre, kiüresítjük éppen azt, ami bensőséges és emberi.
A pénzügyekből ismert kockázatkezelés logikája is egészen másképp működik otthon. A vállalatban az a jó stratégia, ahol a legjobb a hozam-kockázat arány. A kapcsolatokban viszont éppen az teszi valódivá a közelséget, hogy merünk sebezhetőek lenni: vállaljuk, hogy megmutatjuk a gyengeségeinket, félelmeinket, bizonytalanságainkat. Ami a tárgyalóteremben racionális – a kockázat minimalizálása –, az a nappaliban a kapcsolat lassú halálához vezethet, ha már a lelkünkben sem vállalunk semmiféle kockázatot.
Ahogyan Eva Illouz írja: ahol mindent mérnek, ott elfogy az ajándék. A karácsony akkor őrzi meg a jelentőségét, ha megmarad a kiszámolatlan, nem mérhető gesztusok ünnepének – amikor olyat is adunk, amit nem lehet mérlegre tenni, és olyat fogadunk el, ami nem arányos azzal, amit mi adtunk. Ha a szeretet mögé is teljesítményriportot teszünk, éppen a karácsony mély üzenetét veszítjük el.
Végül talán a legegyszerűbb mondat foglalja össze mindezt a legjobban: a gyerek nem befektetés, a házastárs nem eszköz. A család nem portfólió, nem optimalizálási feladat, hanem a mindennapok ajándéka. Aki ezt felismeri, annak nincs szüksége arra, hogy a Balanced Scorecard logikáját átcsempéssze az élet legbensőbb tereibe. A karácsony ennek az igazságnak a legszebb emlékeztetője: az élet legfontosabb pillanatai éppen azok, amelyekről soha nem készül teljesítményriport.
A szerző executive coach, IFUA Horváth
