Thomas Hobbes (1588-1679) szerint az ember egy nyugtalan, űzött vad. Képes arra, hogy a jövőbe lásson, ezért állandó félelemben él, mert kifogyhatnak a készletei, vagy mások tehetik kezüket rá készleteikre. Ezért mindenáron hatalmat, hatalmat és hatalmat akar szerezni magának. Szerinte az ember egyszerű antiszociális lény. Mindenki mindenki ellen harcol, az élet pedig magányos, brutális és rövid. „Homo homini lupus”: „az ember embernek farkasa.”

Nem ismerek senkit, aki ne akarná bebiztosítani hosszú távú túlélését. Kezdetben létezett az ősi bizalom a társadalomban, és nem az egyén haszna volt a legfontosabb. A munkamegosztás elterjedésével a társadalom olyan intézményeket fejlesztett ki, amelyek megakadályozták az ősi bizalom elvesztését. Ezek közé tartozik a család vagy a vallás intézménye.

Mindig voltak emberek, akik megpróbálták az intézményeket egyéni előnyök megszerzésére használni. A társadalom azzal védekezik ezen egyénekkel szemben, hogy további intézményeket, mint a magántulajdon, és szankciókat, mint a kiközösítés, elzárás hoz létre azok ellen, akik képtelenek egyéni szerzési vágyukat a közösségi érdekek alá rendelni. Ha a többség számára világosak a szabályok és magas a lebukás kockázata, a társadalom bizalmi tőkéje megemelkedik (Fukuyama).

A kiterjedő, sőt ma már globális munkamegosztás keretei között sokkal nehezebb mindenki számára világossá tenni a szabályokat, és maximalizálni a lebukás kockázatát. Ezért olyan további intézményekre van szükség, mint a vállalat és a verseny. A vállalat hivatott biztosítani, hogy minden stakeholder részesedjen a társadalmi bizalom gyümölcseiből. A verseny pedig arra szolgál, hogy a társadalmi bizalom gyümölcseiből (Horst Albach) az egyének egyformán részesedjenek.

Hobbes megközelítése téves, a modern társadalmakban az emberek döntő többsége nem akarja megkárosítani a társadalmat. Csak egy elenyésző részük próbálja meg egyéni haszonszerzés céljából meghamisítani a vállalati jelentéseket, vagy korrupcióval kiiktatni a versenyt. Ezek közé az aktorok közé ugyanúgy tartoznak kisvállalkozók, vállalatvezetők, beszerzők, értékesítők, lobbisták és politikusok.

Mindenki törekszik arra, hogy megakadályozza kizsákmányolását. Társadalmi és vállalati szinten az egyéni szerzési vágy korlátozását szerződések (szabályok) hálójával, és azok megvalósulásának folyamatos ellenőrzésével lehet elérni. Erről szól a Sarbanes-Oxley törvény, az internal audit és a felelős vállalatirányítási rend. Persze a siker érdekében meg kell fizetni a kontroll tranzakciós költségét, de ez az ára annak, hogy az egyének egyenlő arányban részesedjenek az „ősi bizalom” hozamából.

Mi közünk mindehhez nekünk, controllereknek?

Meg kell értenünk, hogy nem elég, ha csak a célok racionalitásában gondolkodunk. Az értékek racionalitása nélkül, vagyis a tisztes kereskedői értékrend nélkül tervezési és beszámolási rendszereink zátonyra futnak. Azoknál a tőzsdén nem jegyzett kis- és középvállalatoknál, amelyekben nem létezik professzionális belső audit rendszer, nekünk kell szerepet vállalni annak felépítésében és működtetésében.

Ha az egyéni haszonszerzési vágy és korrupt magatartás kiirtja a bizalmat a szervezetből, a controlling értelmetlenné válik. Ezért minden controller alapvető érdeke, hogy maximálisra növelje szabályokat megsértő egyének lebukási kockázatát. Ebből a felismerésből indultunk ki, amikor úgy döntöttünk, hogy a Controlling Akadémia tananyagába felvesszük a belső audit sztenderdjeit, eljárásait. Ezzel akarjuk segíteni a vállalatokat, hogy a tisztességes kereskedői mentalitás váljon minél többek számára természetessé.