IBM, Kenwood, Videoton, Philips – az elmúlt időszakban a sajtó leépítésektől és elbocsátásoktól volt hangos. Egyesek szerint Magyarország kevésbé vonzó a befektetők számára, mert túlságosan drága a munkaerő. Mások az erős forintot okolják a vállalati kivonulásokért és a Magyar Nemzeti Bank árfolyampolitikáját kiáltják ki bűnbakká.
Néhányan amellett érvelnek, hogy az EU csatlakozással a helyzet megváltozik, Kelet-Európába települhetnek azok a cégek, akik olcsón szeretnének termelni, de nem akarnak az unión kívül kerülni. Sokan pedig a kormány adó- és támogatási politikájától várják, hogy Magyarország vonzó célpont legyen a külföldi befektetők számára. A kormány meghirdette „Smart Hungary” programját, hogy ösztönözze a szellemi tevékenységekre épülő befektetéseket.

Szerintem ezek a vélemények és kezdeményezések helyesek, de a lényeget nem ragadják meg. A magyar versenyképesség viszonylagos csökkenését fundamentális okokra kell visszavezetni. Olyan Európába érkezünk meg, amelyben az ipari korszak a vége felé közelít! Míg az ipari társadalomban a tőke és a munka a fő termelési tényező, addig a posztindusztriális társadalomban a tudás lép ezek helyébe! A betanított munkára épülő termelő tevékenységek Európa szegényebb régióiba és a távolkeletre települnek, ahol egy munkás havi 60-100-150 USD-ba kerül.
Tömegesen válnak munkanélkülivé a „drága” európai betanított munkások. Ezzel szemben csak Németországban a következő 10 évben évente 50 ezer új mérnök-munkahellyel számolnak, amelyből 20 ezer betöltetlen marad.
Remek – halljuk az optimistákat. Most jön a mi időnk. A magyar ember okos, kreatív és szorgalmas.
De vajon lesz-e elég alkalmas szakmunkás, művezető és mérnök? Sokan talán lesznek, de alkalmasak?

Aligha…

A műszaki szakmák vonzereje sokat veszített fényéből a 90-es években, amikor sokan biztosítási ügynökként vagy taxisofőrként kényszerültek megkeresni kenyerüket. Az érettségizők többsége mélységesen idegenkedik a műszaki tárgyaktól. A szakmunkásnak és a művezetőnek nincs presztízse. Az általános és középiskolai oktatás a tanulókat „elégtelenül” készíti fel az életre. A magyar közoktatásból kikerülő diákok alulmaradnak európai társaikkal szemben, ami a közösségi (együttműködés, konfliktuskezelés, kommunikáció) vagy az innovatív képességeket (tanulóképesség, problémamegoldás, önbizalom) érinti. A felsőoktatásban a diákok főleg lexikális ismereteket kapnak, ahelyett, hogy a gyakorlatban szükséges készségeket sajátítanák el, és megtanulnának multikulturális környezetben dolgozni, kommunikálni és teljesíteni.

Vajon miért maradunk alul az országok tanulási versenyében? Kelet-európai létünk elrendeltetése? Négy évtized szocialista öröksége? Jól hangzana, de nem lenne igaz.

Mint oly gyakran, most is a vezetés szakszerűtlensége okozza a bajt!
Peter Drucker óta tudjuk, hogy a menedzsmentet azért fizetik, hogy az általa vezetett szervezet teljesítse küldetését! A közoktatás vezetőit azért fizetik, hogy az általuk vezetett oktatási intézmények olyan diákokat bocsássanak ki, akik képesek homo sapiens módjára élni és az európai versenyben is megállják helyüket! Az oktatási tárca, az iskolákat felügyelő önkormányzatok és az iskolák menedzsereinek gyakran tapasztalható dilettantizmusáért az egész társadalom állja a számlát.
Legyünk persze óvatosak. Ne a tanárokat hibáztassuk. Hasonlóan a versenyszférához, a közoktatásban sem a végrehajtók, hanem a vezetők felelősek a szervezet teljesítményéért.

Egy tanárnak könnyű a dolga. Csak annyit mond: Gyatra teljesítmény, elégtelen. Menj a helyedre! Holnap újra feleltetlek.
De mit mondhatunk mi a közoktatás gyatra teljesítményt nyújtó vezetőinek?