(Radó István)

Én sztár vagyok!
Nemrég megkérdezte egy riporter a Porsche cég első emberét, igazságosnak tartja-e 56 millió eurós (cca. 14 milliárd forintos) éves jövedelmét. A válasz éppen olyan árulkodó, mint tanulságos: „Mióta fizetik órabérben az igazgatóságok tagjait? Julia Roberts-nél sem jutna senkinek az eszébe, hogy kiszámolja a színésznő órabérét!”

Sok pénz 14 milliárd? Rengeteg pénz. A részvényesek joga eldönteni, mennyit fizetnek Widekingnek. Ez a cikk nem azt vizsgálja, hogy a Porsche főnök fizetésének mértéke jogszerű vagy etikus, hanem azt, vajon miért hasonlítja magát egy cégvezető a hollywoodi filmcsillaghoz? Talán különbnek képzeli magát egy „egyszerű” vállalati vezetőnél?

A hatalom forrásai
A szociológus Max Weber szerint a hatalom fogalmába minden olyan esély beletartozik, amellyel valaki saját akaratát akár ellenállással szemben is keresztül tudja vinni, függetlenül attól, milyen alapokon nyugszik az esély. Aki vállalatvezető, annak hatalomra van szüksége, hogy az emberek megtegyenek olyan dolgokat is, amelyeket maguktól nem tennének meg. A hatalomnak több forrása lehet. A középkori uralkodók kényszerrel és erőszakkal, félelemkeltéssel és zsarolással, jutalmazással és megvesztegetéssel, valamint tekintéllyel és autoritással szilárdították meg hatalmukat. A modern szervezetekben viszonylag csekély mértékben lehet élni fizikai kényszerrel és zsarolással. Maradt a jutalmazás, a megvesztegetés és a vezetői tekintély.

A vezetői tekintélynek forrása lehet a személyes adottság, amit karizmának hívunk, de következhet egy pozíciót körül vevő mítoszból, ”önfényezésből” és származhat tényleges vagy feltételezett szakértelemből is (például orvosok, bírák).

Kiemelkedő vezérek (leaderek) tulajdonságai
Az emberek minden korban szívesen foglalkoztak a hősök és vezérek személyiségjegyeinek, tulajdonságainak elemzésével, mert tanulni akartak a kivételes egyéniségek és történelmi helyzetek példájából. Ezt a hagyományt folytatta a pszichológus Warren Bennis, aki a 80-as években 90 kiemelkedő személyiség (edzők, űrhajósok, vállalatvezetők, politikusok) tulajdonságait elemezte, és megállapította, mi teszi őket sikeresebbé másoknál. Ezek az emberek mind képesek voltak megragadni mások figyelmét, a dolgok általuk vallott értelmét közölni tudták másokkal, valamint bizalmat, reményt és optimizmust ébresztettek környezetükben.

John Paul Kotter szerint a leader szerepe eltér a menedzserétől. A leader kijelöli az irányt, motivál és inspirál, addig a menedzser tervez, allokálja az erőforrásokat, delegálja a felelősséget és ellenőrzi az eredményeket. Kotter sok könyvet írt a leadershipről és a vállalati változások vezetéséről. Szerinte vezérek nélkül nincs alapvető változás a szervezetekben.

A királyok már tudták: a karizma PR-rel is megteremthető
A középkor uralkodói tisztában voltak azzal, hogy a hatalom stabilizálásához a világi mellett szellemi hatalomra (befolyásra) is szükség van. A mindennapi hatalmi politizáláson kívül szükség van a hit világából merített természetfeletti erőre, amely megteremti az uralkodó autoritását és legitimitását. Ezekből a példákból azt tanulhatjuk meg,, hogy a tekintély nem csak a személyes képességekből, hanem a megtervezett PR-rel közvetített mítoszokból és hatásos közszereplésből (ceremóniákból) is táplálkozik.. A nagy elődökre és a „történelmi küldetésre” való hivatkozás máig fontos technikája maradt a hatalomgyakorlásnak.

A vezetői hatalom kívánatos gyakorlása
A hatalom iránti vágy nem feltétlenül kóros, hanem az ember exisztenciális függőségének és az elismerés iránti igényének természetes következménye. Az önértékelés megerősítéséhez és az identitástudat kialakulásához az embereknek gyerekkoruktól kezdve elismerésre, bizalomra, toleranciára van szükségük. A normális nárcisztikus személyiség a pszichológiában az, aki nagyon szereti, szükségben nagyon sajnálja magát. Alaphelyzetben a kifejezésnek nincs patológiás értelme.

Az igazi vezető nem képes ellátni feladatát hatalomgyakorlás nélkül, ezért munkájában személyiségének agresszív oldalát is kihasználhatja. Nem tekinthetjük kórosnak tehát, ha a vezető büszke saját munkája és az általa vezetett közösség eredményeire. Ezek a sikerek általában növelik a vezető önértékelését is. Az is természetes, ha a sikereket a vezető a nyilvánosság előtt prezentálja, elismerteti és megünnepli. Az egészséges nárcizmus kell a szakmai munkához, és a vezető, illetve a csoport identitásának fejlődéséhez.

A karizmatikus vezér néha áldás, de sokszor átok
Mi a közös Nelson Mandelában, Karol Józef WojtyŐ€šában, Vladimir Iljics Leninben és Adolf Hitlerben? Az, hogy karizmatikus emberek voltak. Mindannyian különleges hatást fejtettek ki híveikre, de végletesen különböztek abban, amire felhasználták karizmájukat.

Hitler leader volt vagy vezér? Mi ez a fogalmi zűrzavar? Miért leaderekről és nem vezérekről szól a magyarnyelvű „leadership” szakirodalom? Bár németben is lenne pontos fordítás, a „Führer” kifejezés helyett mégis az angol „leader” szót használják. Talán azért, mert Európában még mindig sokan másként ítélik meg a vezér utáni vágyakozást, mint a tengerentúlon, mert élénkebben él bennük a nemzeti szocialista és kommunista múlt szörnyűsége.

Visszaélés a vezetői hatalommal
Egy vezető akkor él vissza hatalmával, amikor befolyását – részben vagy egészben – nem az általa vezetett szervezet érdekében, hanem saját kielégülésének szolgálatába állítja. A kórosan nárcisztikus ember megrészegülve a hatalom mámorától hiányos önértékelését akarja kompenzálni. Neki a hatalom biokémiai kábítószerként hat: önértékelési zavara átmenetileg megszűnik, így időlegesen megnő az önbizalma.

Miért veszélyes a vezérek utáni vágyakozás?
Azért, mert nagy esélyünk van kifogni egy beteges személyiséget. A hatalom megszerzésének lehetősége éppen azokat vonzza legjobban, akik nárcisztikus személyiségzavarban: féktelen egoizmusban, karrierőrületben, nagyzolási hóbortban és feltétlen győzni akarásban szenvednek. Ezek az emberek a társadalom előtt gyakran nagyon sikeresek, mert a hatalom okozta kielégülés időleges belső stabilitást kölcsönöz nekik. Egy új felsővezetői munkakör esetében különös kockázata van annak, ha a vezetőjelöltek nem a hosszú távon sikeres vezetői teljesítményük alapján, hanem kizárólag politikai kapcsolataik révén neveznek ki.

Miből ered sokunk igénye a vezérekre?
Viszonyunk a jövőhöz sokat változott az elmúlt években. A szocializmusnak nevezett utópia után sokan a kapitalizmusban reménykedtek, amely – vélelmük szerint – majd mindenki számára biztos megélhetést és viszonylagos jólétet teremt. Mára nagy tömegek számára az lett nyilvánvaló, hogy számukra nem lesz szebb a jövő.

Ráadásul a közélet szereplői, és a média képviselői keleten és nyugaton felismerték, hogy félelemkeltéssel jobban meg lehet ragadni az emberek figyelmét, mint a semleges vagy akár pozitív hírekkel. A média révén felerősített félelem segít a reklámidő eladásában, a termékek értékesítésében, sőt a politikai hatalom megszerzésében vagy megtartásában is. Kommunikációs szakemberek sora dolgozik azon, hogy a félelmek epidémiaszerűen terjedjenek. A környezetben meglévő veszélyeket szakszerű technikákkal márkázzák, erdőhalált, klímakatasztrófát, kultúrák harcát és nemzethalált vizionálnak. Szakértők és professzorok hosszas vitaműsorokban értekeznek a társadalom erkölcsi hanyatlásáról, a kergemarhakórról, tömeges munkanélküliségről és a madárinfluenzáról.

A mai világban ezért is nagyon sokan vannak, akikben a változó társadalmi követelmények és a félelmetesnek tűnő környezeti hatások szorongást, depressziót váltanak ki.

A gyerekkorban a szülők voltak azok, akikben meg lehetett bízni, mert mindig úgy alakították körülöttünk a világot, hogy ne érjen baj bennünket. A vezér visszavezet bennünket ebbe a kisgyermeki állapotba, mert ugyanazt a gondtalan szituációt vetíti elénk, mint amit gyermekkorunkban szüleink mellett élvezhettünk. A jövő bizonytalansága miatt a tömegek hajlandóak beszállni a játékba, és ezzel létrejön a nem tervezett kölcsönhatás a betegesen nárcisztikus vezér és a szorongó tömegek között.

Sztárok, popkultúra, politikai show – a mai kor „ópiuma”
A hívő ember számára a vallás azt jelenti, hogy a jobb idők be fognak következni, de erre várniuk kell egy életen át. Ezzel szemben a közéleti vezérek, guruk és a „celebritások” (sztárok, hírességek, röviden celebek) azt hitetik el velünk, hogy nem kell várnunk a szebb jövőre, mert az itt és most megtörténhet velünk. Ma rengeteg sztár és (önjelölt) vezér használja ki az emberek csillapíthatatlan vágyát a dolgok értelmének megértésére. Pszichológusok, politikusok, vállalatvezetők, riporterek, PR-esek, tanárok, trénerek és tanácsadók kovácsolnak tőkét a bizonytalan jövőből. Felszabadító érzés egy nagygyűlésen, egy koncerten, vagy a TV előtt feloldódni egy intenzív közösségi élményben; a jövő helyett a jelen pillanatát élvezni. Ha pedig a vezér nyugodt tekintetével lenéz reánk a színpadról, az öröm hullámai borítanak el, mert részeseivé válunk a virtuális boldogságnak. A média ki van éhezve a „megmondó emberekre”, ezért egyes vállalatvezetők több időt töltenek újságírókkal és moderátorokkal a stúdióban, mint saját munkatársaikkal. A vezérjelöltek számára PR szakemberek hada gyártja az álhíreket és írja a beszédeket, amellyel „műsorba” kerülhetnek. A cégvezér ezért nemcsak saját kollégái, hanem az ország közvéleménye előtt is kiélheti exhibicionista hajlamait.

Miért jobb a vezérnek, mint a vezetőnek?
Aki ki tud emelkedni tekintélyével, karizmájával a vezetők közül, esélyes arra, hogy személyét ne az általa vezetett szervezet teljesítménye alapján értékeljék. A teljesítmény megítélésének alapja az összehasonlíthatóság. A vezérek teljesítménye nem vethető össze a szakmai orientáltságú vezetőkkel, legfeljebb az ismertségi és nézettségi mutatók adnak némi támpontot a média szereplés értékeléshez, de mi értelme van egy vállalatvezetőt egy showmasterrel összehasonlítani. Míg a vezetőnek időről-időre számot kell adnia a szervezet által elért eredményekről és a felhasznált erőforrásokról, addig a vezér teljesítményének megmérettetésére így nincs lehetőség. A jó teljesítmény csak azoknak a kötelességévé válik, akik alul vannak a vállalati hierarchiában.

Milyen károkat okozhatnak vezérek?
A normális nárcisták magabiztosnak és sikeresnek látszanak. Րk azok a vezetők, akikről Warren Bennis és John Paul Kotter írnak könyveikben. Րk azok, akik sokat tehetnek a pozitív szervezeti változásokért. Az probléma nem a normális, hanem a kórosan nárcisztikus vezérekkel van, akik egyre nagyobb hatalomra vágynak. Számukra a hatalom olyan kábítószer, melynek hatóanyagára egyre gyakrabban és egyre nagyobb dózisokban van szükségük.

1. Autonóm beosztottak eltávoznak a szervezetből
A vezérek autoritását egy módon lehet korlátozni: autonómiával. A súlyosan nárcisztikus vezért engedelmes alattvalók, hódolók, állandóan helyeslők és csodálók veszik körül. Környezetükből kikopnak az autonóm egyéniségek.

2. Téves jövőkép és rossz stratégia
A vezér megszabja az irányt, de a szakemberek nem mernek vele vitatkozni vagy ellentmondani. Ha stratégiai dilemmák merülnek fel, a beosztottak kivárják, míg a vezér elmondja véleményét, hogy egyetérthessenek vele. A kudarcos, néha romboló stratégiák miatt sem véletlen, hogy sok vezér 1-2 évente keres „új kihívást”. A jó vezetők tudják, hogy egy év alatt nem lehet alapvető változást elérni. A szervezeti képességek gyökeres átalakításához 5-10 év következetes munkája is kevés lehet.

3. Beosztottak szervilizmusa és cinizmusa
Az elitista nárcisták önértékelése magasabbnak látszik, szeretnek feltűnni és magukat előtérbe helyezni. Társadalmi sikerre és mások csodálatára vágynak, ami a beosztottakat érthető módon szervilissé és cinikussá teheti. A vezér fél, hogy elveszíti az alattvalók szeretetét, ezért igyekszik megfelelni a beosztottak elvárásainak. Az alattvalók kihasználják a főnök „sebezhetőségét” és követeléseket fogalmaznak meg vele szemben (magasabb fizetés, kiváltságok, kiesebb felelősség, alacsonyabb célok, kevesebb erőfeszítés).

4. Intrika és belső harcok
Sok vezér besúgók hálózatát hozza létre. A főnök adagolja jelenlétét, titkárnőin és bizalmasain keresztül kommunikál. A nagy dolgok zárt ajtók mögött, néhány informális irányító jelenlétében dőlnek el. A vezetők egymással küzdenek a vezér jóindulatáért, aki „profitál” ebből a helyzetből és a belső harcokból. Amíg a nárcisztikus vezér azt akarja, hogy csodálják, addig a paranoid vezér bizalmatlan mindenkivel szemben. Külső és belső ellenségképet fabrikál, az ellenfelet démonizálja, keresi a konfliktushelyzeteket. Az ellenség totális megsemmisítésére törekszik.

5. Az alattvalók magas árat fizetnek:
A behódolásért az alattvalók a lehető legmagasabb árat fizetik: önértékelésük tartós elvesztését. A globális információs társadalom tudásalapú versenyében aligha rúgnak labdába olyan szervezetek, melyek középvezetői önértékelési zavarokkal küzdenek. Ráadásul egyes elméletek szerint a vezér folyamatos kielégüléséhez fokozatosan növelnie kell az agressziót, ami az alattvaló megaláztatását állandóan fokozza.

Hogyan végződik a vezér uralma?
A vezért hódolók és csodálók veszik körül, fantáziái virtuális világában él, megszűnik realitásérzéke. Előbb vagy utóbb bekövetkezik az ütközés a realitásokkal, és a vezér törvényszerűen kudarcot vall. dacára annak, hogy pályafutása alatt számtalan sikert arathat. Történelmi példák is tanúskodnak arról, hogy a vezérek ritkán vonulnak tervezetten „nyugdíjba”, mert idővel túlfeszítik a húrt, és az összeomlás elkerülhetetlenné válik.

Végül a szokásos kérdés: tehet egyáltalán valamit a controller?
Viszonylag keveset, főleg, ha a baj már bekövetkezett. A controller képes korlátozni a bekövetkező veszteségeket és frusztrációkat, ha a vezér színrelépése előtt ösztönzi/elvégzi a következő feladatokat:

• „Vállalati alkotmányosság”
Fredmund Malik szavaival élve a „Rule of Man” helyett „Rule of Law” érvényesüljön a szervezetben. Miként minden demokráciában alkotmányra van szükség, addig a cégkormányzásban is világos szabályokkal kell korlátozni a hatalmat gyakorlók hatáskörét. A szervezeti szabályzatoknak garanciákat kell tartalmazniuk a vezetők kiválasztásának, értékelésének és leváltásának nyilvánosan ellenőrzött folyamatára.
• Teljesítménymérés következetessége
A teljesítmények kontrollja nélkül nem az eredmények súlya, hanem az egyéniség, előadásmód szellemessége és csillogása lesz a megítélés alapja. Az olyan szervezetekben, ahol – a controllernek is köszönhetően – teljesítményelv uralkodik, ritkábban kerülnek hatalommániás nárcisták felsővezetői pozícióba.
• Intrika helyett nyilvánosság
Kevés controller képes megállni, hogy bizalmas találkozókon megszerzett információkat ne ossza meg zárt ajtók mögött a vezérrel. A kamarilla politizálás helyett a controller akkor végzi jól a dolgát, ha az összes érintett jelenlétében tartja meg a tervezési és beszámolási értekezleteket. A nyilvános kommunikáció, és a pontos jegyzőkönyvvezetés minimálisra csökkenti az információkkal való manipulálás a lehetőségét.

Végül zárjuk cikkünket Warren Bennis Churchilltől vett idézetével, aki szerint a jövő uralkodói a szellem (ötletek, gondolatok) uralkodói lesznek. Nem mindegy, sikerül-e kiszűrni a szellem uralkodói közül a hatalommániás vezérjelölteket. Ha nem, akkor a törvényszerű bukásig keserűséget és veszteséget okoznak nekünk. A társadalomnak jó szolgálatot tehetnek viszont azok a vezetők, akiknek tekintélye különleges emberi kvalitásokból és szakértelemből ered. Rájuk tényleg szükségünk van.

Budapest, 2008. szeptember