„Úgy döntöttünk, elérjük azt, amire ötszáz éve nem voltunk képesek: fejlett, gazdag és boldog európai nemzetté válunk” – írta Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter a Heti Válaszban. Annak magyarázataként, hogy a cél elérésére miért azt a módszert tartották legalkalmasabbnak, amit választottak, kifejtette, hogy „… vége a hitelre épülő korábbi 25 évnek: a 2008-ban kitört nyugati válság mindent felfordít. Az új világ munkára, termelésre, takarékosságra, szorgalomra, kreativitásra, közösségekre, gyermekvállalásra és erkölcsre épül, így gyökeresen szakít a régi világ működésével. Az nyer, aki képes leépíteni korábban felhalmozott adósságait, külső források helyett saját erejére épít, hitel helyett megtakarít, újraiparosít, mezőgazdaságot fejleszt, belső piacot erősít, külső piaci réseket talál, térségi és helyi együttműködést épít, és sokat dolgozik.”
A vállalatvezetők, controllerek tudják, mennyire nehéz a realitást felismerve megvalósítható célokat kitűzni. Mindenki tapasztalta már, hogy az emberi agy milyen elképesztő hatékonysággal képes valóságtól elrugaszkodó, illuzórikus világot konstruálni, önmagát illúziókba ringatni. Bizonyos körülmények között szinte lehetetlen felismerni a „trükköt”, mert a látszatvilág önmagában konzisztensnek, egyszerűnek, mozgósító erejűnek tűnik mindenki számára. A valóságról eredendően senkinek sem lehet objektív képe, ezért konstruálnia kell egyet magának, így válik döntő kérdéssé, milyen premisszák milyen realitáskonstrukciókhoz vezetnek.
Minden ember azt tekinti realitásnak, amit ő maga annak tart, és aszerint cselekszik. Mivel elvárásainkkal és véleményünkkel befolyásoljuk embertársainkat, ezen az úton szociálisan megkonstruált, modern technológiákkal támogatott „valóságok” jönnek létre, amelyek fundamentálisan ellentmondanak a konstrukcióban nem leképezett való világgal. Mintha megrajzolnák egy kerület térképét utcákkal, villamosokkal, metróval, majd korszerű technológiákkal megépítenék, és csak az átadásnál derülne ki mindenki elképedésére, hogy az utcák, a vágányok és a metróvonalak a semmibe vezetnek, illetve nem találkoznak a városi és regionális hálózatokkal. Lehet álmodni a tökéletes világról, lehet sokat, lelkesen dolgozni rajta, lehet harcolni az igazunkért, ám a hibás premisszákkal konstruált tervek súlyos veszteséget, esetenként káoszt és összeomlást okozhatnak.
A politikusok elhitetik a választókkal a maguk által kreált realitásokat, de egy idő után maguk is a megkreált realitás foglyává válnak, és elkezdenek őszintén hinni bennük. Az elmúlt években a magyar politikai vezetés is magáévá tette Kahneman és Twersky kilátáselméletét, gyakran alkalmazzák például a csomagolási vagy keretezési hatást (framing effect), amely szerint az a mód, ahogyan egy társadalmi problémát megfogalmaznak, és az a forma, ahogyan az információkat adják, meghatározó hatással van a végeredményre. Kahneman és Twersky kilátáselmélete iránt érdeklődőknek javaslom Hámori Balázs összefoglalóját », amely 2003-ban jelent meg a Közgazdasági Szemlében.
Ha ilyen egyszerű a dolog, vegyük át mi is a technikát, és ne foglalkozzunk azzal, ha netán öregek, csúnyák és szegények vagyunk. Kishitűség helyett döntsünk úgy, hogy 2020-ra szépek, fiatalok és gazdagok leszünk. Ha ez sikerül, már érdemes volt e havi levelünket elolvasni.
