(Radó István)

A jövőt senki sem ismeri. Lehet valaki történész, politológus, asztrológus vagy politikus, nem tudhatja, mi fog lejátszódni az elkövetkező években sem hazánkban, sem a világban. Látszik viszont azoknak a folyamatoknak az iránya, amelyek technológiai, gazdasági és társadalmi környezetünket meghatározzák. Ezeket sokszorosan megírták az elmúlt évtizedek olyan nagy gondolkodói, mint Drucker, Fukuyama vagy Toffler. A reális helyzetértékeléshez fontos, hogy tisztában legyünk ezekkel a folyamatokkal.

A gazdaságot hosszabb távon nem az emberi kívánságok és szükségletek mozgatják, hanem a fizetőképes kereslet. A GDP nagyobbik részét a fogyasztás teszi ki. Fogyasztás növeléséhez vásárlóerő kell, aminek a forrása a valós gazdasági teljesítmény és a hitel. A 90-es évek óta a fejlett országokban a fizetőképes kereslet egyre nagyobb hányadát a hitelből fedezték. A növekedési eufóriában azt hittük, hogy a folyamatos bővülés a természetes állapot. A mai aktív generáció jellemzően nem élt át nagy visszaeséseket, válságokat. Töretlen optimizmusában nem törődött a hitelkockázatokkal, nem fékezte az eladósodást, sok országban elköltötték az unokák pénzét.

Tudjuk, hogy 2008-ban kirobbant pénzpiaci válságot a szabályozatlan globális pénzpiacok okozták, és hamarosan rájöttünk, hogy a gazdasági visszaesés hátterében a vásárlóerő globális csökkenése áll. A 90-es évektől az európai integrációs folyamat, az olcsó hitelek és az elkendőzött pénzügyi kockázatok átmenetileg pótolták a kieső vásárlóerőt, de ennek 2008 ősze egyetlen csapásra véget vetett.

Csökken a foglalkoztatás a fejlett országokban, és sokan a gazdaság kudarcára gondolnak. Pedig éppen ennek ellenkezője az igaz: nem azért kevesebb a munkahely, mert a gazdaság sikertelen, hanem azért, mert roppantul sikeres. A technológiák rohamos fejlődése miatt évről-évre kevesebb emberre van szükség azonos gazdasági teljesítmény előállításához. Ami kiszervezhető, azt ki is szervezik, ami megtakarítható, azt megtakarítják. Vállalatok, gyártótelephelyek és országok versenyeznek egymással kapacitásaik és képességeik kihasználásában. Az ipari munkásokkal ugyanaz történik, mint egykor a mezőgazdaságban foglalkoztatottakkal, arányuk a teljes lakosságon belül marginalizálódik. Nem fog megszűnni a jövőben sem a termelés, nem vándorol el minden Kelet-Európába és Kínába, csak a mainál sokkal kevesebben látják majd el a termelési feladatokat. Viszonylagos szerencsénk, hogy hazánk továbbra is profitálhat a gyártó- és szolgáltatótelephelyek versenyéből.

Érdekes, hogy a fejlett világ éppen a határtalannak hitt növekedés fázisában adósodott el. A globális versenyt már nem lehet visszafordítani, büntetlenül nem lehet kiszállni a mókuskerékből, mert a pénzpiacok gyorsan és határozottan szankcionálnak. A jelenlegi technológiák mellett a nemzetközi munkamegosztásból sem lehet kilépni. Amíg a jóléti állam a demográfiai és foglalkoztatási helyzet miatt egyre nagyobb kíhívások elé lesz állítva, addig az állami költségvetéseket a stagnáló gazdaságból érkező adók beszedése és az adósságszolgálat szorítja présbe. A jóléti állam korábbi terjedelemében nem lesz tartósan sehol sem finanszírozható.

Régiónkban sokan a kis- és középvállalatok fejlesztésében látják a munkahelyteremtés és a gazdasági növekedés kulcsát. A nemzetközi statisztikák szerint a családi vállalkozások kisebb létszámleépítéssel és visszaeséssel vészelték át a krízis mélypontját, mint a nagyvállalatok. A vállalkozásként vezetett KKV-k azonban ugyanannak a globális versenynek vannak kitéve, mint a nagyok. Vizsgázik a vezetés és a controller, mennyire képesek beépíteni cégük működésébe a nemzetközi szintű irányítás és önszervezés képességét.

A hivatalba lépő kormány a világgazdaság egyik legnehezebb időszakában veszi át a stafétabotot. Pártállástól függetlenül mindannyiunk érdeke, hogy az új adminisztráció a nehéz nemzetközi környezetben is sikeres legyen.