(Radó István)

Az Európai Monetáris Unió tagországai válságértekezletre gyűltek össze július közepén Brüsszelben. A pénzpiacok óvatos optimizmussal, elégedetten fogadták az értekezleten megszületett döntéseket. Kevésbé lehetnek vidámak az európai adófizetők, hiszen azt a pénzt, amivel finanszírozzák az adósországokat és az őket hitelező pénzintézeteket, nagy valószínűséggel nekik kell majd egyszer megtéríteniük. A megoldás ahhoz hasonlítható, mintha az elvonási tünetektől szenvedő kábítószerfüggő beteget magas dózisú heroinnal akarnák meggyógyítani. Kimondottan drága, átmeneti megoldást hoztak tető alá, mintha Merkel és Sárközy csak időt akart volna nyerni.

Kínunkban akár viccesnek is tarthatjuk a vitákat, hogy osztozzanak-e a finanszírozó bankok a válságkezelés terheiben, hiszen éppen fordítva kellene feltenni a kérdést: az adófizetők viseljék-e a terheket a finanszírozó pénzintézetek, illetve azok betétesei helyett? Ez a kommunikációs mesterfogás is arról tanúskodik, mennyire torz a politikusok gondolkodása a megoldás tekintetében, mennyire képtelenek a világos beszédre és a döntés közérthető bemutatására.

A fő problémát Görögország és a többi eladósodott ország (köztük Magyarország) gyenge versenyképessége okozza. Két lehetőség áll a PIIGS államok (és Magyarország) előtt – ám mindkettő igen fájdalmas. Az első út a belső leértékelés – vagyis a jövedelmek és az árak csökkentése -, a másik pedig a külső leértékelés, de ehhez az illető tagországnak el kell hagynia a monetáris uniót. A második megoldás a defláció helyett inflációt eredményez és ösztönzi az exportot, a növekedést.

A politikusoknak azt a kérdést kell mérlegelniük, melyik út jár nagyobb humanitárius katasztrófával: a belső leértékelés vagy a monetáris unióból való kilépés utáni külső leértékelés. A szakértők többsége az utóbbit tartja a kevésbé fájdalmasnak és lényegében az egyetlen megoldásnak, hiszen a versenyképes országok sem képesek tartósan finanszírozni a többiek fizetési mérlegének a hiányát.

Görögország eurózónából való kiválása középtávon valószínűsíthető. A kilépés után elkerülhetetlen láncreakcióra számíthatunk, mert a finanszírozók megvonnák bizalmukat a többi PIIGS országtól. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy felismerjük, ezáltal az eladósodott kelet-európai országok tőkepiacról történő finanszírozása jóval kockázatosabbá válna.

Három lehetséges nemzetközi forgatókönyvet látunk, amelyek nem egyformán érintik a gazdaság szereplőit. Mindhárom esetet kísérheti drasztikus adóemelés, banki és lakossági fizetésképtelenség vagy akár államcsőd is.

1. A defláció, vagyis a bérek és az árak csökkenése mellett lezajló belső leértékelés.
2. Infláció, a kulcsvalutákkal szembeni külső leértékeléssel, a gazdasági teljesítmény erőteljes növelésével.
3. Az infláció és a defláció mellett a versenyképes országok számára létezik egy harmadik modell is: a buborékgazdaság. A világ tele van buborékokkal, az egyik buborékból a másik buborékba botladozunk. Ami korábban az egész gazdaságot egyszerre érintette, az ma egyes szektorokat, illetve egyes régiókat jellemez. Akik kiismerik magukat ezeken a lufipiacokon, sok pénzt keresnek. A többség pedig gondolkodik: miért nem teszünk valamit ellene?

Hogyan lehet megszüntetni a buborékok rendszerét? Öt szabály globális bevezetésével – állítják nagyjából egybehangzóan a független elemzők:

1. Meg kell növelni a pénzpiacokon aktív intézmények saját tőkéjét, és drasztikusan korlátozni, hogy szinte bármekkora hitelből (vagyis mások pénzével) korlátlanul spekuláljanak. Ne fordulhasson elő az sem, hogy a kockázatos üzletek nyereségét „privatizálják”, veszteségét pedig „társadalmasítják” (korábbi buborékok kipukkanásakor kiderült, hogy alig használtak saját forrást a bedőlt üzletek finanszírozásához).
2. Meg kell adóztatni a nemzetközi pénzügyi tranzakciókat. A tranzakciós adó hatásosan korlátozza a hitelből finanszírozott műveleteket és a másodpercek törtrésze alatt lezajló számítógépes kereskedést, a komoly befektetőket viszont alig érintené.
3. Korlátozni kell egyes működési modelleket, például lakossági kereskedelmi bankok ne kereskedjenek spekulatív pénzügyi termékekkel.
4. Létre kell hozni egy olyan új valutaalapot, amely európai, illetve globális összefüggésben biztosítja a viszonylag stabil árfolyamokat.
5. Meg kell valósítani egy olyan nemzetközi adó- és pénzügyi rendszert, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerben keletkező források társadalmilag fenntartható tevékenységeket (oktatás, kultúra stb.) finanszírozzanak.

A buborékgazdaság megszüntetése elvben nem lehetetlen, de ma még illúzió, mert a nemzetközi szereplők érdekei nem egy irányba húznak. Hosszú, csődökkel, válságokkal és nélkülözéssel járó évek telnek még el, mire a G20 országai megállapodnak az új világrend globálisan egységes szabályaiban.

A sok változás elbizonytalanítja a fejlett országok lakosságát. A rendszerbe vetett bizalom mára általánosan meggyengült a terhek folyamatos növekedése miatt, a lakosság lecsökkentette fogyasztását, hitelfelvételi hajlandóságát. Sem az adócsökkentés, sem az olcsó hitel, sem egyéb kormányzati/fiskális ösztönzés nem képes elégséges mértékű keresletet támasztani. Az államcsődök elkerülhetetlenek, vállalatvezetőként és magánemberként fel kell készülnünk a nehéz helyzetekre.

A CFO-k nem ülhetnek zsebre tett kézzel, a spórolás önmagában nem hoz megoldást. A vállalatokban kombinálni kell a kockázatkezelés operatív, stratégiai és pénzügyi elemeit. Az a pénzügyi igazgató, aki csak a költséghatékonyságra ügyel, vakvágányra viheti cégét. Ehelyett egyensúlyt kell teremteni a hatékonyság és a kockázatvállalás között, mert immáron világossá vált, hogy a váratlanra kell számítani.

Jöjjön el szeptember 30-án a Tervezés’2012 szakmai találkozóra, hogy időben felkészülhessen a váratlanra!