Miért erősödött fel az Európára nehezedő a migrációs nyomás?

A trend megértéséhez legalább öt tényezőt érdemes mérlegelni.

1. Viszonylag magas termékenységi ráták, növekvő elvándorlási hajlandóság

A szubszaharai régióban 1950 óta 180 millióról 960 millióra emelkedett a lakosság  létszáma. 35 év múlva a populáció várhatóan 2,1 milliárdot tesz majd ki. A 2009-es felmérések szerint mintegy 400 millióan szeretnének kivándorolni ebből a régióból. De bár számítások szerint a 15-24 év közötti lakosság 2050-re eléri a 400 millió főt, és ezzel nagyobb lesz a munkaképes korban levő lakossága, mint Kínának vagy Indiának, nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megjövendöljük, Afrika ekkor sem lesz képes kiszorítani Kínát a világpiacról. Beszédes, hogy ma a 960 millió afrikai exportja alig teszi ki a 17 milliós Hollandia exportjának 50 %-át: a szubszaharai gazdasági régió teljesítménye irreleváns a
világkereskedelemben. Ezt is jórészt nyersanyagok teszik ki, amit amerikai, európai és kínai konszernek értékesítenek. Ezek nélkül a vállalatok nélkül még ez a kis export sem létezne. Dél-Afrikában 70.000 mérnöki állás nincsen betöltve. Úgy tűnik, hiába tanácsoljuk az afrikaiaknak, hogy gyártsanak számítógépeket és autókat, ez eredménytelen.

Közép- és Dél-Ázsia iszlám térségében (Pakisztán, Banglades, Afganisztán, Malajzia, Indonézia) 1950 óta 160 millióról 620 millióra növekedett a lakosság, 2050-re várhatóan 920 millióan lesznek. A Gallup
felmérése szerint ebből a térségből a lakosság 10-15 %-a, összesen 60-90 millió ember akar útra kelni.

Az arab térség populációja 1950 óta 70-ről 360 millióra emelkedett. Itt 2050-re várhatóan 600 millióan laknak majd. A Gallup szerint a lakosság 25 %-a, vagyis 90 millió ember elvágyódik. A számítások szerint
2050-ben már 160 milliónyian lesznek, akik másutt képzelik el az életüket. A fenti, kivándorlási szándékra vonatkozó adatok optimista becslések, amelyek a 2009-es állapotot tükrözik, az azóta kitört háborúk és az olajáresés előtti időkből.

Forrás:
Gallup world poll

Open Borders – Polling data on migration

2. Az erőszak-eszkaláció valószínűsége növekszik egyes országokban

A Gunnar Heinsohn által idézett háborús index az egyes helyeken várható jövőbeli erőszak-eszkalációt próbálja előre jelezni. A mutató az adott térségben élő 55-59, illetve 15-19 év közötti férfiak arányszámát veszi alapul, gondolatmenete, hogy míg az idősebb férfigeneráció tagjai kiszállnak az aktív kereső tevékenységből, addig a legfiatalabbak bekerülnek az életvitelért folytatott küzdelembe, és konkurálnak a felszabaduló helyekért. Például Németország háborús indexe 0,66, vagyis 100 öreget 66 fiatal férfi követ, míg Afganisztán hadiindexe 6,6, vagyis 660 fiatalember jut 100 idősre. Ez a szám a szubszaharai
régióban 5,0.

Érdemes Heinsohn elméletének kritikáját is elolvasni, amely azt boncolgatja, hogy nem minden olyan országban dúl polgárháború, amelynek magas a „háborús index”-értéke, vagyis ez a tényező nem önmagában, kizárólagosan felelős a helyi konfliktusokért.

3. A Nyugat elhibázott katonai intervenciói

Michael Lüders 2015-ben megjelent könyvében arról ír, hogy a katonai intervenció a tapasztalatok szerint nem azzal az eredménnyel jár, amiben reménykedünk. Ha kívülről legyőzünk egy diktatórikus rezsimet, az eredmény káosz és anarchia lesz. Az állam működése összeomlik, és radikális mozgalmak veszik át a hatalmat. Kadhafi egykori zsoldosai Nigériában megerősítették a bokoharamot, a feloszlatott iraki hadsereg sok katonája pedig az ISIS alakulataiba került. 1990 óta 7 országban volt intervenció, illetve drónokkal végrehajtott támadássorozat, és mindenütt eluralkodott a zűrzavar. A folyamat nem kontrollálható, az újabb beavatkozások újabb káoszt szülnek. Lüders szerint az iszlám államot sem lehet legyőzni, csak visszaszorítani, mert gerilla jellegű törzsi mozgalom, új kiadása a vahabita iszlámnak. Lüders elméletének összefoglalását meg lehet nézni a YouTube-on is. Figyelmet érdemel az az állítása, hogy a konfliktusoknak nem a vallás a kiváltó oka. Lüders úgy véli, a Huntington-féle elmélet a kultúrák harcáról tetszetős, de téves, és eltereli a figyelmet a lényegről: ki szerzi meg a legjobb helyet a húsosfazék mellett? Az ISIS legtöbb áldozata olyan mérsékelt iszlám hívő, aki elveti a radikális ideológiát. Amikor az állam összeomlik, akkor senkit nem érdekelnek a fennkölt eszmék, csak a túlélés. A hatalom birtokosai tudják, hogy a legfontosabb cél a klán uralmának megőrzése, mert ha elveszítik, jön a hosszú kések éjszakája. Asszad szörnyű diktátor, de az ellenfelei sem jobbak, ha tehetnék, akkor a törzsi túlélési ösztön miatt ők is bombáznák a civileket. A nyugati intervenciós politika ezt a kaotikus folyamatot erősítette fel.

4. Diaszpórák a fejlett világban és az internetes kommunikációs hálózatok

Paul Collier, a London School of Economics kutatóintézetének (The International Growth Centre – IGC)
igazgatója fontos állítást fogalmazott meg könyvében, az Exodus: How Migration is Changing Our World-ben. Az IGC kutatásai azt igazolják, hogy a nyugati világ nagyvárosaiban létrejött diaszpórák erősödő szívóhatást gyakorolva gyorsítják fel a migrációs folyamatokat. A bevándorolni szándékozó emberek számára kiszámíthatóvá válik a „projekt” kockázata, mert még mielőtt elhagyják hazájukat, tudják, hova és milyen körülmények közé kerülnek. Collier kicsit vontatott, de tanulságos előadását ezen a linken lehet megnézni, amely a felvezető után a 3. percnél kezdődik.

5. A segélyezés és a gazdasági fejlődés paradoxona

Az európai politikusok gyakran hangoztatják, hogy be kell ruházni és segélyezni kell a kritikus országokat, mert így megszűnik az indok a menekülésre, és többé nem lesz érdemes elhagyni az országot. Paul Collier ezzel szemben azt állítja – bármilyen perverz is az elgondolás első hallásra -, hogy mivel a migránsok nem a legszegényebb rétegből kerülnek ki, az életkörülmények esetleges javulása nemhogy csökkentené, hanem növeli a kivándorlók számát. Csak az tudja megvalósítani álmát, hogy elhagyja az országot egy új élet reményében, akinek van néhány dollárja, mert aki éhezik, annak a kivándorlás nem jelent alternatívát. Colliers szerint ugyanez igaz a háborúra is. Ahol éheznek, ott borzalmas és embertelen állapotok uralkodnak, de aki éhezik, az nem háborúzik, hanem kenyérért koldul. A háborúzáshoz és a népirtáshoz „kiképzésre”, jól táplált és egészségügyileg ellátott harcosokra van szükség, tehát Colliers
szerint a jólét viszonylagos növelése a legtöbb térségben ahhoz vezet, hogy harcképessé teszi a fiatal lakosokat.

A migráció néhány év alatt megoldaná a nyugat demográfiai válságát – de csak mennyiségi szempontból

A válság alakulása és az eszkaláció iránya Németországban dől el, ahol a lakosság migráció nélkül 2060-ra 73 millióra csökkenne. Ha az országba, ahol tavaly nettó 450.000 bevándorlóval számoltak, évi 1 millió bevándorló érkezik, stabilizálódhat a 82 milliós lakosságszám. A mostani migrációs hullám vajon megoldja a problémát? Hiszen az öregedő Európa demográfiai gondjait mennyiségi alapon könnyedén meg lehetne szüntetni. Ha a határokat kinyitnánk, évente 2-3 millió ember érkezne Európába, mindenekelőtt Németországba. Ám a probléma természete nem mennyiségi, hanem minőségi. Milton Friedman úgy képzelte, hogy a nyitott határok önszabályozó mechanizmusként működnek, mert az emberek mindig oda vándorolnak, ahol a legjobb esélyük van a munkahelyszerzésre. Ám ez a mechanizmus csak akkor működik, ha a bevándorló semmilyen segítséget, szociális támogatást nem kap, mert akkor tényleg csak azok maradnának az adott országban, akik munkát találtak maguknak.

Éppen itt a dilemma, a válaszút, amely a két lehetséges forgatókönyv kiindulópontját jelenti. Azok az országok, amelyek a világ sikeresebb gazdaságai közé kívánnak tartozni, nem engedik meg maguknak, hogy tömegesen fogadják az alacsonyabban kvalifikált migránsokat. Ausztrália, Kanada és Új-Zéland, azok az országok, ahol az Economist szerint a 10 legjobb városból 8 található, ezt az utat választották. Րk versenyben akarnak maradni Kelet-Ázsiával és főleg Kínával szemben, ezért úgy döntöttek, hogy katonai erővel biztosítják határaikat azok ellen a bevándorlók ellen, akik csak a szociális rendszereiket használnák. Egyidejűleg azonban – az alacsony születési ráták miatt – be kell vonzanunk a tehetségeket
az országba. Nagy-Britannia például 2,3 millió embert veszített, akik főként ezekbe a legígéretesebbnek tartott országokba vették az irányt. Ha Nagy-Britannia meg akarja tartani a mai relatív szociális nyugalmat, a saját mobil lakosságát, legjobb képességű tehetségeit, legjobb adófizetőit, sőt, esetleg továbbiakat is be akar csalogatni az országba, nekik is az ausztrál utat kell választaniuk.

Egy szuverén nemzet azonban egészen másként is dönthet sorsáról: „Nem a GDP a lényeg, hanem
a menekülteknek nyújtott segítség és áldozatvállalás. Nekünk nem az számít, hogy a világ legjobb gazdasági szereplői közé tartozunk-e, hanem az, hogy hány menekültnek tudunk menedéket és emberhez méltó körülményeket biztosítani.” A nemzetközi jog megvédi a menekülteket, aki a fegyvertelen menekültekre támad, az bűncselekményt követ el. Nigéria példája elgondolkodtathat mindnyájunkat: amikor a 170 millió nigériai lakosból mindössze néhány tízezer bokoharam harcos gyilkolásba kezd, a 170 millió nigériai egy csapásra jogot szerez menedékre Európában – ha sikerül eljutniuk odáig. Az európai jogi és morális szempontok ebben a kérdésben teljesen egyértelműek.

Európa hagyhatja visszaesni gazdaságát a kelet-európai színvonalra, ám ezzel együtt a humanitást magas szintre emelheti, persze ha egyáltalán képes lenne fenntartani a társadalmi békét, ami több mint kétséges. Ha a mai nyugat-európai 30.000 eurós fejenkénti GDP felére, vagy a magyar, kb 13.000
dolláros szintre esne vissza, még mindig messze a 4000 dolláros ghánai szint felett lenne, tehát mindazok a ghánaiak, akik Németországba mennek, nagyot nyernek. Ezt a megoldást a társadalom egy része veszélynek fogná fel, a másik részük azonban a szociális remény kiteljesedését élné át.

„A nyitott határok oda vezetnének, hogy az egy főre eső jövedelmek csökkennének: nem törne ki ugyan éhezés, de amolyan brazil viszonyokkal kellene számolni” – vázolja fel Heinsohn a forgatókönyvét az egyik rádióinterjújában. Szerinte ebben az esetben a csendes elit mobil része kivándorolna Kanadába, Ausztráliába vagy Új-Zélandra, ahol vörös szőnyeggel fogadják őket, s ezzel Európa nagyvárosai
legjobb adófizetőiket veszítik el. A politikai korrektség nem engedi meg az átlagpolgárnak, hogy kifejezze a politikával szembeni elégedetlenségét, de a jó képességekkel rendelkező fiatalok növekvő számban és csendben költöznek át azokba az országokba, amelyek jobb perspektívát kínálnak nekik.

A politikának két szempontot kell mérlegelnie: a menedékjogot kérőkét, akik szociális ellátásra szorulnak, és a lakosságét, akiknek ki kell termelniük a menekültek ellátását fedező adókat. A jobb érthetőségért: egy munkaerőpiacon nem aktív migráns családot két jól kereső adófizető képes eltartani, ha ketten elmennek, akkor egy migránscsaláddal kevesebbet tudnak ellátni az adókból.

Az európai centrum legkésőbb 2017-ben meghozza döntését

A nagyhatalmakkal együttműködve, de az európai centrum politikai döntése lesz, hogy az ausztrálok nyomaiba lépve bevetik-e a hadsereget és a flottát az európai határok biztosítására. A forgatókönyvek megvannak, de nincs olyan mértékadó politikus, aki ezt a témát komolyan felvetné. A fordulópont legkésőbb 2016-ban vagy 2017-ben lehet, mert a felmérések szerint a parlamenti választások kimenetelében a migráció kezelési módja sorsdöntő lesz. A spanyolok idén, a franciák 2017-ben választanak, de Nagy-Britannia valószínűleg már jövőre népszavazást tart az Európai Unióban való bennmaradásról.

Kelet-Európa ellenáll a migrációs nyomásnak, nem akarja elfogadni a menekültek kontingensek
szerinti elosztását, s ez valamennyire érthető is. Lengyelország például az elmúlt 25 év alatt 2-3 millió lakost veszített el, legjobbjait. Demográfiai szempontból az ország reménytelen helyzetbe került. A termékenységi arányszám a régióban 1,2-1,4 körül van, az elit jó része kivándorol, idegen elit pedig nem
érkezik. Természetes, hogy ezek az országok sem akarják befogadni azokat a bevándorlókat, akik nem képesek pótolni a tőlük elvándoroltakat, főként, mert azoknak a lakosoknak egy nagy része, akik elegendő adót tudnának fizetni a rászorulók eltartásához, mára elköltözött az országból.

Szerencsére nem nekünk kell dönteni a forgatókönyvekről

A migránskérdés várhatóan velünk lesz egész életünkben, mégsem érdemes aggódnunk, mert a válság
az egyik vagy a másik forgatókönyv szerint meg fog oldódni. Szerencsénk van, mert a döntés súlya nem a mi vállunkat terheli. Nyugodtan viselkedhetünk emberségesen a menekültekkel szemben, mert a döntést mások hozzák meg. Bármit is teszünk, a szociális rendszerek hiányában nem nálunk akarnak letelepülni a menekülők. A brüsszeli kvótarendszer a gyakorlatban nem működik, csak arra jó, hogy a politikusok fenntartsák a lázas cselekvés látszatát.

Vissza a hétköznapokba

Csehovnak tulajdonítják a gondolatot, hogy minden félkegyelmű válságba kerülhet, de az embert mégis inkább a hétköznapok emésztik fel. Vegyük észre, hogy a válságnak van egy jó személyes oldala is. A viszonylag gondtalan évtizedek elkényeztettek bennünket. Lehet, hogy úgy éltük meg, mint folyamatos robotolást, amelynek során csak a hétvégék, az ünnepnapok és a szabadságon töltött idő tartották bennünk a lelket. Kalandok, egzotikus utazások, hétvégi városlátogatás, önmegvalósítás: egyre magasabbra tettük a lécet, hajszoltuk a különleges élményeket. De a világ kétségkívül átalakul,
ritkábban tudunk majd elmenekülni a hétköznapokból. Ezért legjobb, ha megbarátkozunk a gondolattal, hogy visszatérjünk hozzájuk. Ha elég figyelmesek vagyunk, rádöbbenünk arra, hogy az igazi, „nagybetűs” életet nem máshol kell keresnünk, hanem csak észre kell vennünk, hiszen ott van az orrunk előtt a mindennapokban.

Az ember félelemből „készült”, minden valós és képtelen veszélyt kitalál, és állandóan a lehetséges kimeneteket kalkulálja. Ezért az a legjobb döntés, ha kezünkbe vesszük a hétköznapjainkat, strukturáljuk az időnket, és rögzítjük a szabályokat. Naponta csak egyszer hallgassuk meg a híreket, utána kapcsoljuk ki a televíziót, és állítsuk le az interneten érkező hírdömpinget. Ne hagyjuk, hogy hírgyárak irányítsák érzéseinket. Olvassunk irodalmat, tényeken alapuló elemzéseket és megbízható műhelyekből érkező szakértői anyagokat. Ha ellenállunk a tömegkommunikációból áradó manipulációnak, akkor végre
megérkezhetünk a hétköznapok biztonságába, nyugalmába, s ez tartást és értelmet ad életünknek. Csehovnak pedig ezúttal nem lesz igaza: a félkegyelmű figyelmét talán a válság köti le, de a bölcsek a hétköznapokból éppenséggel erőt merítenek.

Radó István, az IFUA Horváth & Partners ügyvezetője