Az idei évtől a nyugdíj célú életbiztosításokra ismét igénybe vehető adókedvezmény. Tehát számuk elkezdhet szaporodni.

De vajon mekkora piaca van a nyugdíjbiztosításoknak Magyarországon? És valóban nyugdíjbiztosításokat kínálnak a társaságok manapság?

A nyugdíjbiztosítás lényege, hogy fedezetet nyújt arra a bizonytalanságra, hogy meddig és miből fogunk még élni az aktív éveink után. Ezt a fedezetet rendszeres élethosszig tartó jövedelem – életjáradék – adja meg. Számtalan formában gyűjthetünk persze nyugdíjas korunkra pénzt, és ezek között ott vannak a különböző életbiztosítások is, de ha a szolgáltatásuk nem életjáradék, akkor aligha beszélhetünk nyugdíjbiztosításról – legfeljebb nyugdíj célú megtakarításról -, hiszen annak lényegét, a nyugdíjba vonulás utáni kiszámíthatatlan élettartamot nem kezeli.

Ilyen termék ma gyakorlatilag nincs a piacon, és a biztosítótársaságok állományában is rohamosan csökken az arányuk. Az MNB statisztikája szerint,  1998-ban még közel 50 ezer darab élő járadékbiztosítási szerződés volt, de tavalyra 5 ezer alá csökkent a számuk. Ez a teljes életbiztosítási szerződésállomány kevesebb, mint 0,5%-ka.

De vajon mindig ilyen marginális szerepet töltött be ez az öngondoskodási forma hazánkban? Tekintsünk vissza egy kicsit a múltba!

Az életjáradék-biztosításnak számos formája létezett az elmúlt századokban. Már a XIV. század legelejéről ismerünk egy szerződést, amelyben a brémai érsek 2400 lírát helyezett el a St. Denisi apátnál, annak fejében, hogy az évenként 400 líra járadékot fizet mindaddig, amíg az érsek életben van. Járadékbiztosítási szerződések contractus ubbiae néven Itáliában is gyakran köttettek, elsősorban magánszemélyek és kolostorok között.

Franciaországban és Itáliában a XVII- XVIII. században a – Lorenzo Tonti nápolyi orvos által kidolgozott terv alapján alapított – tontinák töltöttek be a nyugdíjbiztosításhoz hasonló szerepet. A tontina lényege abban állt, hogy az állam vagy város államkölcsön-kötvényt bocsátott ki, de a kölcsön kamata helyett kvázi-életjáradékot fizetett a kötvénytulajdonosoknak. Az állam a kölcsön összegét és a felhalmozott kamatot mindenképpen kifizette, aki hamarabb halt meg, kevesebbet kapott vissza, aki viszont sokáig élt, az többet. A tontina szervezőjének ellenben nem keletkezett életbiztosítási kockázata, hiszen a járadékot csak a lejegyzett összeg és kamatai erejéig folyósította akkor is, ha a teljes kifizetés után voltak még túlélők.

Az életjáradék biztosítás és az államháztartás finanszírozásának ez a szellemes módja olyan sikeresnek bizonyult, hogy tőlünk nyugatra még a XIX. század második felében is szerveztek tontinákat. Nem meglepő tehát, hogy az aggok, özvegyek és árvák helyzetének megoldására akkoriban kidolgozott, legátfogóbb és legfantáziadúsabb terv hazánkban is éppen ezen a példán alapult.

A koncepció megálmodója, Farkasfalvi Farkas Ferenc, budai ügyvéd, aki egyszerre kívánt megoldást nyújtani a gazdaságot gúzsba kötő hitelhiányra és a lakosságot nyomorító aggkori bizonytalanságra. Elképzeléseit 1841-ben könyv formájában jelentette meg, miután előző év augusztusában azokat már Pest vármegye karainak és rendjeinek is bemutatta.

Koncepciójának egyik pillére az állami szervezésű, országos Hitelbank, a másik – számunkra érdekesebb – pillér a Nemzeti Magyar Élde, vagyis egy élelembiztosító intézet felállítása lett volna. Farkas Ferenc elképzelése szerint az Élde tulajdonképpen egy nemzeti szinten működő tontina, amelyben belépési évenként szerveződnek külön társaságok.

Az Éldéből végül nem lett semmi, és a kor halandósági viszonyainak ismerete nélkül sikeres szereplésre aligha számíthatott volna. Az első hazai halandósági tábla alapadatait csak néhány évvel később kezdte el gyűjteni Fáy András.

Tontina azért mégis szerveződött Magyarországon, mégpedig a Generali által, amelynek az 1857-es életbiztosítási tarifafüzetében ott találjuk ennek a különleges, ma már teljességgel ismeretlen konstrukciónak a díjtáblázatát is.

Persze a XIX. század közepétől, a maiakkal gyakorlatilag mindenben megegyező, valódi életjáradék-biztosításokat is kínáltak a társaságok. Az életjáradék azonnal induló formáját feltétlen-, halasztott formáját feltételes évpénz néven árulták, utóbbit kizárólag nyugdíjcélra ajánlva.

Az életjáradék-biztosítások ugyanakkor az elmúlt századokban sem tudtak jelentősebb népszerűségre szert tenni hazánkban. A XIX. század végi statisztikák szerint az életjáradék biztosítással rendelkezők száma nem érte el az ezer főt, az első világháború előtt 2000 fő körül mozgott, majd a két világháború között ismét ezer fő alá esett. Ez ugyanúgy 0,5% körüli arányt képviselt a teljes életbiztosítási szerződésállományon belül, mint manapság.

Úgy látszik, a magyar ember mindig jobban szerette egy összegben kézhez kapni a pénzét, mint járadék formájában megváltani öregkori anyagi biztonságát.