Ha valaki azt hiszi, ő fogja megoldani egy vállalat vagy a közösség nagy problémáit, sőt, hogy egyedül rajta múlik a cég vagy éppen a nemzet megmenekülése, csupán keményebben és többet kell dolgoznia, az bizonyosan tévúton jár. Ha valaki abban a hitben él, hogy nélküle nincs kilábalás egy szorult helyzetből, az egy dologra mérget vehet: életét kimerülten és magányosan fogja leélni és befejezni. Itt az idő leszámolni a kontroll illúziójával, és elengedni a hősöket.
A kontroll illúziója
Szeretjük a hősöket, mert kiállnak értünk, megmentenek bennünket és elvégzik számunkra a legkockázatosabb, legnehezebb feladatokat. Olvassuk és hallgatjuk a napi híreket, és megnyugszunk, ha van valaki, akiben megbízhatunk, aki megnyerő jellemével bizalmat ébreszt bennünk, víziója lelkesít és orientál bennünket. Békésen várjuk, hogy hős politikusaink megoldják helyettünk a problémáinkat, szabályozzák és rendbe tegyék viszonyainkat, hogy soha, de soha többé ne érhessen baj bennünket. Mi kellhet más az embernek ebben a nyughatatlan és ellenséges világban?
Márpedig éppen itt az ideje, hogy – William Stafford gondolatával élve – a hősök hazamenjenek, és mi, a hétköznapi emberek végre magunk foglalkozzunk az életünket körbevevő valós dolgokkal. Ehhez azonban fel kell adnunk azt a vágyunkat, hogy jön egy hős, aki majd gondolkodik és cselekszik helyettünk, el kell vetnünk illúzióinkat, hogy társadalmi és gazdasági kihívásaink felülről vezérelve gyorsan és maguktól megoldódnak, mert ezek az ábrándok függővé, kívülről irányított és önállóságra képtelen személyiséggé alakítanak bennünket.
Az egyetlen eredmény, amit a hivatal elérhet, ha a kaotikus helyzeteket még több kontrollal kívánja megoldani, a még nagyobb fejetlenség. Amikor a sajtó és a közvélemény azonnali intézkedéseket várnak, a keménykezű vezető félrevonul tanácsadóival, hogy zárt ajtók mögött gyors megoldásokat keressenek a kialakult zűrzavaros állapotok rendezésére, majd a tömegek elvárásai szerint a továbbiakban is igyekeznek nyugodt erőt demonstrálni.
De van-e bizonyíték, hogy a hősök nem oldják meg helyettünk a problémákat? Meri-e valaki bizton állítani, hogy a gazdasági és társadalmi rendszerek felülről történő átalakítására tett újabb nagy kísérlet is sikertelen lesz – amikor állítólag végre jó szándékú emberek kezében van a hatalom? Miért ne lehetne világos utasításokkal és engedelmes polgárokkal megvalósítani a nagy terveket? Hiszen ha sikerül koncentrálni a hatalmat a piramis csúcsán, akkor szoros ellenőrzéssel bizonyára kézben lehet tartani a gazdasági és társadalmi folyamatokat. Vagy mégsem?
1993-ban Peter F. Drucker az elsők között jött rá arra, hogy a gazdaságot, a pénzügyi rendszereket és a pénzpiacokat olyan organizmusoknak kell tekinteni, amelyek saját magukat szervezik és irányítják, és egyetlen ember tudatos irányítása sem érhető tetten felettük. A 90-es években egyre több amerikai és európai tudós emlegette az „új kapitalizmust", akik szerint a pénzpiacok, az árupiacok, a technológiai fejlődés és a munka világának globális összefüggéseit és robbanásszerűen növekvő komplexitását csak a rendszerelmélet segítségével lehet leírni, mert a rendszeren belül uralkodó kölcsönhatások miatt egy-egy részrendszert nem lehet önmagában, elkülönülten vizsgálni.
Friedrich von Hayek már évtizedekkel korábban felfedezte, hogy a modern társadalmat is olyan rend jellemzi, amely emberi tevékenység nem szándékos, nem tervezett eredményeként jön létre. Hayek tézise megrengette azt a mélyen gyökerező felfogást, hogy ahol rend van, ott létezniük kell a rendet elrendelő embereknek is. Sőt, az elképzelés a társadalomtudomány határain is túljutott, és segített az élővilágban kialakult rend megértésének elméleti megalapozásában.
Hayek nem tagadta a tudatosan megtervezett rend, a „taxis" létezését, amely egy bizonyos célt szolgál, de azt hangsúlyozta, hogy a megtervezett rend viszonylag egyszerű, primitív, mert a szándékosan létrehozott rend komplexitása soha nem lehet nagyobb az azt megtervező és irányító emberek képességeinél. Ezzel szemben a spontán kialakuló rend, a „kozmosz" összehasonlíthatatlanul sokrétűbb a taxisnál, mert sokkal több tudást és információt képes hasznosítani. Hayek szerint a „kozmosz" éppen azért alakulhat ki, mert senki nem próbálta tudatosan megtervezni és vezérelni. A komplex társadalmi rendszerek mindegyike, mint a család, a nyelv, az erkölcs, a társadalom, a vállalkozás, az áru- és pénzpiacok emberi tevékenység eredményeként, de nem emberek által tervezett módon jöttek létre.
Ezekből következik a tanulság: minden olyan próbálkozásnak, amely közvetlen beavatkozással akar javítani a komplex rendszerekben uralkodó spontán struktúrákon – például a munkaerőpiacon vagy a bankrendszerben kialakult állapotokon -, azzal a törvényszerűséggel kell számolnia, hogy a közvetlen beavatkozás eredményeként áttekinthetetlen számú nem szándékolt következmény keletkezik. A spontán módon, akár évtizedek alatt létrejött rend ugyanis megszámlálhatatlan, egymást kiegyensúlyozó tényező behatására alakult ki. Így hát a gyors és egyszerű politikusi megoldások évtizedek alatt összekovácsolódott közösségeket, munkakultúrákat rombolnak szét, és dezintegrálják a társadalmi és gazdasági rendszereket. A komplex társadalmi rendszerek és intézmények mindegyike, mint például az egészségügy és a közoktatás, evolúciós folyamat eredményeként jött létre több korábbi generáció munkájának nem szándékolt eredményeként.
A rendszerelmélet legnagyobb kutatói közül (Herbert Simon, Norbert Wiener és Ludwig von Bertalanffy) végül a kevésbé ismert angol tudós, Ross Ashby adta meg a választ arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy az ellenőrzésünk alá vonjunk egy (komplex) rendszert. Ashby eredetileg pszichiáter volt, és talán ez is közrejátszott abban, hogy az élővilágban megfigyelt homeosztázis alapú vezérlés és az önszerveződés jelenségei alapján fogalmazta meg törvényét a szükséges sokféleségről (Law of Requisite Variety). Ahogy egy nemzetközi sakkmester ellen is csak egy hasonló képességű sakkmester képes felvenni a kesztyűt, a rendszer komplexitását csak az irányító rendszer azonos szintű komplexitásával lehet kontroll alatt tartani – mondja ki nemes egyszerűséggel Ashby törvénye. A sokféleséget csak a sokféleség képes abszorbálni.
Csak akkor számíthatnánk érdekes futballmérkőzésre a magyar és a spanyol válogatott között, ha a két csapatnak hasonlóak lennének a képességei. Ha az egyik csapat képességeinek sokfélesége messze alatta marad a másikénak, nem nehéz megjósolni a futballmeccs kimenetelét. A problémára két kezelési forma létezik: vagy a jobb képességű csapat sokféleségét kell csökkenteni, vagy a gyengébbek játéktudásának sokféleségét kell megnövelni ahhoz, hogy a meccs ne legyen unalmas. Sajnos a konkrét esetben egyik megoldás sem reális, mert a magyar csapat játékosait nem tudjuk jobbakra cserélni, a spanyol csapat szövetségi kapitánya, Vicente del Bosque pedig aligha lenne hajlandó játékosait a serdülőcsapattal helyettesíteni. A magyar válogatottal ugyanaz történik, ami a magyar gazdasággal: kimarad a legjobbak együttműködéséből. Igen, szándékosan írok verseny helyett együttműködést: a globalizált gazdaság és a nemzetközi pénzügyi piacok gigantikus együttműködési rendszerek, amelyekből ki lehet maradni – ugyanúgy, mint a nemzetközi labdarúgó kupákból.
Van-e, aki azt feltételezi, hogy a bankadót azzal a céllal vezették be, hogy a pénzintézetek visszafogják a hitelezési tevékenységüket és kivonják likvid eszközeiket az országból? Nincs épelméjű ember, aki azt gondolná, hogy az unortodox kormányintézkedéseknek az a célja, hogy csökkenjen a befektetői bizalom, hogy a működőtőke beáramlása helyett visszaessenek a közvetlen külföldi befektetések és a beruházások, vagy a munkahelyteremtés helyett a tehetségek elvándorlása erősödjön fel.
A nemkívánatos hatások sokkal kisebb mértékben következtek volna be, ha a döntéshozók betartották volna a döntéselmélet elveit, amelyeket a gyakorlat már ezerszer igazolt. Felsorolom a legtöbbször megszegett alapelveket, mert a rossz példából hasznos tanulságot vonhatnak le olvasóink, gyakorló vállalati vezetők, controllerek, szakértők is:
Sok vezető és politikus szeretne hős lenni, egy részük jó szándékúan, másik részük primitív hatalomvágyból. Ha valaki azt hiszi, ő fogja megoldani egy vállalat vagy a közösség nagy problémáit, sőt, hogy egyedül rajta múlik a vállalat vagy éppen a nemzet megmenekülése, csupán keményebben és többet kell dolgoznia, az bizonyosan tévúton jár. Ha valaki abban a hitben él, hogy nélküle nincs kilábalás egy szorult helyzetből, az egy dologra mérget vehet: életét kimerülten és magányosan fogja leélni és befejezni.
Ha a hősök végre hazamennek, rengeteg olyan emberrel fognak találkozni, akik hozzájuk hasonlóan gondolkodnak, és szintén hozzá akarnak járulni a közösség előrehaladásához.
És nem arra áhítoznak, hogy egy hős megmentse őket.
(Radó István)
