Rappaport gondolata
Shareholder Value megközelítés Alfred Rappaport 1986-ban megjelentetett könyvéhez fűződik. Rappaport szerint a vállalatvezetésnek úgy kell tevékenykednie, mintha az általa vezetett cég tulajdonosa lenne. Az legyen a vezető célja, hogy maximalizálja a cég hosszútávú értékét, és növelje a saját tőkére vetített jövedelmezőséget. Rappaport felhívta a figyelmet, hogy a vállalat számviteli mérlege nem méri a saját tőke piaci értékét, ami nagyjából egyenlő a cég értékével. A szerző szerint a vállalat egészét az egyedi beruházási döntések mintájára kell értékelni. A cég értékét a keletkező szabad cash flow alapján kell kiszámítani. A shareholder value az értékelés időpontjára diszkontált jövőbeni szabad cash flow és az idegen tőke piaci értékének különbsége.

A shareholder value-t középpontba helyező vállalati politika célja a részvényárfolyam, vagyis a cég piaci értékének a maximalizálása. Az elmélet hirdetői nem csak az árfolyam rövidtávú növelésére, hanem a cég versenyképességének javítására is hangsúlyt fektetnek.

Szabad pénzügyesekre bízni a vállalat vezetését?
Rappaport, aki maga is számviteli szakember, lelkes követőkre talált a könyvvizsgáló cégekben, mert elmélete sok megbízást hozott a tanácsadási részlegeknek. Ráadásul az a benyomás alakult ki szélesebb szakmai körökben, hogy a cégvezetéshez csak számviteli-pénzügyi felkészültségre van szükség, amit aránylag gyorsan el lehet sajátítani az üzleti iskolák kurzusain.

Peter Drucker talán megbánta arrogáns kijelentését, mely szerint a bankárok mindent tudnak a pénzről, de szinte semmit sem tudnak a gazdaságról. Drucker általánosító véleménye arra céloz, hogy a pénzügyi szférában tevékenykedő szakemberek kiválóan tudnak a nyereség és a cash flow kategóriáiban gondolkodni, de csak kevesen képesek a reálgazdaság komplex és időigényes műszaki-gazdasági innovációs folyamatát magukévá tenni. Drucker szerint el kell kerülni, hogy nagyvállalatok felsővezetésében a befektetési bankárok pénzügyi szemlélete uralkodjon.

A folyamatos növekedés illúziója
Az a generáció, amelyik ma a vezetői székekben ül, szinte mindent a növekvő piacok és nemzetgazdaságok szemszögéből ítél meg. Nem tud másként gondolkodni, mert soha nem tapasztalt mást. Ezt látta a tőzsdén, és ezt tanulta az vezetőképzőn. Azt tekinti természetesnek, ha a vállalatok folyamatosan, nyereségesen növekednek. A céget olyan befektetési objektumnak tekinti, amelynek funkciója a folyamatos növekedés, a nyereségtermelés és az osztalékfizetés. Számára az elmúlt években természetes volt, hogy – kockára téve a társaság vagyonát – hitelfelvétellel finanszírozott expanzióba és vállalatfelvásárlásokba vágjon.

Média hatása
Az info-szórakoztató szektor és a napilapok minden nap sokat tesznek azért, hogy a közvéleményben téves kép alakuljon ki a gazdaságról. A rádió negyedóránként közli a BÉT és a devizák árfolyamait, mintha azok hűen tükröznék a magyar gazdaság állapotát. Pénzügyi elemzők óránként nyilatkoznak az elektronikus sajtóban a GDP kis hányadát előállító szervezetek tőzsdei megítéléséről. A médiafogyasztó felé azt közvetítik, hogy a gazdaság lényege a pénzcsinálás és a tőkepiac, ahol ügyes emberek rövid idő alatt is képesek munka nélkül mérhetetlenül meggazdagodni. A megtévesztett közvélemény pedig szabad prédájává válik az „intelligens” befektetési termékeket kínáló pénzügyi szolgáltatóknak. Néhányan még saját lakásukat is hajlandóak elzálogosítani egy állítólag „biztos hozamú” befektetésért.

Részvényárfolyam és versenyképesség között nincs ok-okozati összefüggés
Az 1876-os alapítású, nagy hagyományokkal rendelkező new-york-i Ladenburg Thalmann & Co. Inc. pénzügyi elemzői 2008. szeptember 11-én vételre ajánlották a Lehman Brothers részvényeket. Négy nappal később a megvételre ajánlott részvények fabatkát sem értek. Ilyen és ehhez hasonló tévedések nem mennek ritkaságszámba, ezért felmerül a kérdés: ilyen kevéssé fejezi ki a társaság teljesítményét a tőzsdei árfolyam?

A részvények tőzsdei árfolyama és a cég versenyképessége között valóban nincs ok-okozati összefüggés. Mit ér a magas árfolyam, ha közben a cég tönkremehet? A magas cégérték nem érdekli a vállalat vevőit, mert ők csak a termékért hajlandóak fizetni. A vevőt az se foglalkoztatja, hogy az általa fizetett számla mennyiben járul hozzá az eladó vállalkozásának értékéhez. A magas cégérték még a vállalat befektetőit is csak egy akkor érdekli, amikor el akarják adni részesedésüket.

A kizárólag cash flow alapon meghozott döntés gátolja az innovációt
Minden innováció négy fázisól áll: a kezdeményezés, az inkubáció, a modifikáció és az alkalmazás szakaszaiból. Csak a negyedik fázisban lehet feltételezésekbe bocsátkozni a befektetés nettó jelenértékéről, ezért az innovációs kezdeményezések nehezen jutnak el az alkalmazási szakaszig.

Ezzel szemben a cégfelvásárlások méretgazdaságossági előnyöket és biztos megtérülést ígérnek. A pénzügyesek által irányított felvásárlások eredményeképpen a legtöbb vállalat alaposan meghízik. Az összeolvadást irányító vezetők rendszeresen alábecsülik a szinergiák realizálásának politikai, gyakorlati és kulturális nehézségeit, összetettségét.

Nem a méret, hanem a versenyképesség a lényeg
Az állandó növekedés feltételei között a felvásárlásokkal megszerzett kapacitások könnyen piacra találtak. Ami a növekvő piacok körülményei között még méretgazdaságos volt, az csökkenő piacok mellett finanszírozhatatlanná válhat. A komplex struktúrák fixköltségei miatt a termékek kiárazódnak a megmaradt vevőkért folytatott éles árversenyben.

Néhány tanulság a controllerek számára
Nem attól vagyunk versenyképesek, mert magas a nyereségünk. Az se biztos, hogy azért vagyunk nyereségesek, mert versenyképesek vagyunk. Érdemes ezért átgondolnunk, hogy a prosperitás éveiben jó célkitűzés volt-e a profit és a cégérték maximalizálása. Vajon kevésbé lennénk ma kiszolgáltatott helyzetben, ha annak idején nem a profitra, hanem a versenyképességünkre koncentráltunk volna? És a cégtulajdonosok? Vajon versenyképesek maradtunk volna, ha az osztalék helyett többet fordítottunk volna innovációra és tanulásra?