(Radó István)

Az új évezred első évtizedében beköszöntött pénzügyi és gazdasági válság nyomán a világ legfejlettebb országaiban élő emberek egyre nagyobb részében tudatosul, hogy egy történelmi korszak határára érkeztünk. Nehéz elfogadnunk azt a tényt, hogy a folyamatos növekedési korszaknak lassan vége szakad. Ezért aztán újra és újra megpróbálkozunk a határ kitolásával. Ennek legmarkánsabb tünete az állami és privát eladósodás, ami átmenetileg ugyan fizetőképes keresletet teremt, ám hosszútávon csak növeli a gondokat. Olyan, mintha az alkoholistának pálinka fogyasztását írna elő az orvosa. A terápia gyors és hatásos: a beteg remegése percek alatt megszűnik.

Az eladósodás azonban egyre inkább határt szab a lehetőségeknek: a reáljövedelmek csökkennek, a szociális feszültségek erősödnek, miközben egyre többen érzik, hogy a társadalom szélére sodródnak. Nyomasztóan hat a legtöbb emberre a kérdés: hogyan tovább?

A mai aktív generáció hozzászokott, hogy mindig minden előremegy, a gazdaság növekszik. Szerintük ez a természetes állapot, ha nincsen növekedés, az irracionális, természetellenes dolog, ami összeomláshoz vezethet. Kevés dolog van, amiben a legtöbb politikus, vállalkozó, bankár és szakszervezet egyetért: a növekedés fenntartása ilyen dolog, aminek érdekében mindent meg kell tenni.

Ez az alapvetés indokolja azokat az ezermilliárd dollárnyi összegeket, amelyeket az kormányok pénzintézetek, vállalatok és újabban államok megmentésére elköltenek. Az eladósodás rövidtávon sok szereplőnek kedvező: a politikus választást nyerhet általa, a bankár alacsony kockázattal fektetheti be a betétes pénzét, a vállalkozó piacot nyerhet, a munkavállaló megőrizheti munkahelyét. A természetből azonban tudjuk, hogy az állandó növekedés nem természetes. Normálisnak tartjuk, ha egy fiatal egy évben 10 cm-t növekszik, de nem tartjuk normálisnak, ha egy felnőtt teszi ugyanezt. A sejtek is osztódása lehet egészséges, vagy pusztulást okozó egyaránt. Most, hogy lassan elköltjük unokáink pénzét, a befektetők egyre gyakrabban felteszik a kérdést, vajon képes lesz-e valaha egy-egy állam visszafizetni adósságát?

A mai kormányoknak sok sürgető feladatot kell megoldaniuk. Javítani kell a közoktatás, a közegészségügy helyzetét, a közbiztonság és az árvízvédelem színvonalát. Ezeknek a feladatoknak az ellátása azonban egyre több forrást igényel. A magasabb adókat azonban nehéz kivetni, az államok további eladósodását pedig a pénzpiac egyre hisztérikusabban fogadja. Miután pedig a növekedés is megállt, immár az adósságokat sem lehet „kinőni”.

Egyre világosabban látszik, hogy új korszak határához közelítünk. A szemléletváltás nem azért következik be, mert a társadalom hirtelen mély felelősséget érez a környezet vagy a jövő generációk anyagi alapjainak rombolásáért, hanem azért, mert a pénzügyi, gazdasági, társadalmi és környezeti rendszerek instabilitása fenyegetővé vált. De mi jellemzi majd ezt korszakot, mire készülhetünk? Képes lesz-e a világ, és benne Magyarország is megrázkódtatás nélkül végigvinni ezt az ipari forradalomnál is átfogóbb, és annál jóval gyorsabban lezajló fordulatot?

Minden jel arra mutat, hogy a törvényszerűen bekövetkező változások az élet szinte minden területét érinteni fogják. Az ipari társadalmat jellemző struktúrák jó része felbomlik, hogy helyet adjanak az új társadalmi-gazdasági struktúráknak. Másképpen fogunk tudni felnőni, tanulni, dolgozni és élni.

Az átmenet tele lesz konfliktusokkal. A vesztes érdekcsoportok elvárják a szubvenciót, de az állam nem lesz képes finanszírozni a vele szemben támasztott anyagi elvárásokat. A változás tehát létbizonytalansággal, heves konfrontációkkal jár és csak átfogó szemléletváltással lehet majd fenntartani a társadalmi békét.

Mit értünk szemléletváltáson? A fogyasztói magatartás nem magától alakult, ki, hanem az állandó „fogyasztásra nevelés” eredménye. Ma az embereknek a vásárlás már nem csak létszükségletek kielégítését jelenti, hanem élmények megvásárlását, frusztrációjuk csökkentését és a figyelmük elterelését is a napi gondokról. Mivel ez a szemlélet ma igen mélyen gyökerezett társadalmunkba, megváltoztatását minél előbb és minél radikálisabban meg kellene kezdenünk.

Az alapvető kérdés persze az, hogy létezik-e jólét növekedés nélkül? Talán igen, mert a változásoknak pozitív hatásai is lesznek. Megjelenik a tudatos fogyasztó, aki csak a szükséges és hasznos dolgokat vásárolja meg és kevesebb frusztrációt él át a kielégítetlen fogyasztási vágyai miatt. Források hiányában az állam kénytelen lesz visszafogni gyámkodását. Nem lesz képes beavatkozni az élet összes területén, mivel nemhogy növelni nem lesz képes, de csökkentenie kell munkát és a nyereséget terhelő adókat.

Az új generációk számára természetes állapot lesz, hogy a munka nem egyenlő az alkalmazotti léttel. Az új idők ideálja az öntudatos vállalkozó lesz, aki saját pénzéből, saját kockázatára másoknak munkát biztosít. A globalizáció ellenére, vagy éppen hatására még jobban megerősödnek a helyi közösségek. Az ipari korszakban atomizált társadalom kiscsaládjai az egzisztenciális kényszerek hatására újra többgenerációs háztartásokba költözhetnek. Ezekben a kisközösségekben mindenkinek jut majd valamilyen munka vagy a ház körül, vagy a lokális, illetve globális gazdaságban.

Mielőbb rá kell ébrednünk, hogy Magyarország már nem járhatja be ugyanazt az utat, amit a legfejlettebb társadalmak már bejártak. Miközben Kína hajtóereje demográfiai természetű, hiszen heti 1,2 millió munkaképes és motivált munkaerő és fogyasztó költözik be a városokba, addig hazánk nem rendelkezik hasonló tartalékokkal. Amennyiben megtartjuk és kiépítjük tőkevonzó képességünket, átmenetileg képesek leszünk profitálni a globalizációból. Hosszú távon azonban mi sem számíthatunk GDP folyamatos növekedésére, ezért a jövőbeli konfliktusok minél hatékonyabb tompítása érdekében nekünk is minél előbb hozzá kell látnunk a jólét növekedés nélküli feltételeinek megteremtéséhez.