Rengeteg bajtól szabadulnánk meg, ha az állami vezetők megértenék a rendszerelmélet alapjait. A legtöbb országot azonban olyan politikusok vezetik, akik nem láttak még belülről egy vállalatot, nem volt módjukban egy kisebb terepasztalon megtapasztalni a mindenhatóságba vetett hit defektusait. Amikor pedig a társadalmi valóságot konstruktivista módszerekkel próbálják irányítani, egy idő után mindig kiderül, hogy nem lehet mindenre kiterjedő kontrollt gyakorolni. Minél többen érzik magukat vezérelve, külsőleg táplálva, annál többen adják fel az önállóságot, és igyekszenek elkerülni a körülményekben óhatatlanul beálló változást.
A rendszerszerű-evolúciós elmélet követői sokkal szerényebben gondolkodnak. Hosszú távon mindig ők a sikeresek. Olvassa el az erről szóló M&C levelünket!
Mottó: “Nagy lehetőségek sorával állunk szemben, de ezek megoldhatatlannak tűnő problémák köntösét öltötték magukra.” (John W. Gardner)
(Radó István)
Gondolkodott már a kedves olvasó azon, hogy milyen előnyökkel jár a körforgalom a forgalmi lámpás kereszteződéssel szemben? Elméletileg a jelzőlámpa egyértelmű szabályok szerint, megbízhatóan irányítja a forgalmat. Mégsem tökéletes, mert nem képes a mindenkori forgalmi helyzethez igazodni. Problémákat szül, ha rosszul van beállítva, és rendőrt igényel, ha a forgalom üteme nem egyezik a zöldek hosszával. Ha pedig meghibásodik, beáll a közlekedési káosz.
Ezzel szemben a körforgalom az önszervező és önirányító rendszerek legjobb példája. A változó intenzitású forgalomtól, a forgalomirányítóktól, az időjárástól, és technikai készülékek működőképességétől függetlenül tölti be szerepét. Azért működik hatásosan, mert a forgalom résztvevőit teszi alkalmassá a közlekedés irányítására, megszervezésére. Az olyan önszerveződő és önirányító rendszerek, amilyen a közlekedésben a körforgalom, nagyságrendekkel több tudást képesek mobilizálni, mint a felülről irányított rendszerek. Dinamikus rendet teremtenek, olyan rendszereket, amelyekben a közvetlen irányítás, az utasítások és parancsok aránya a minimumra csökkenhet.
Mi, magyarok vezérlés-fetisiszták vagyunk. Erős a meggyőződésünk, hogy egy megfelelő előírás, vagy a törvény szigora képes változtatni a világ bármilyen jellemzőjén, legyen szó akár paraszolvenciáról, gyűlöletbeszédről, gyermekvállalási hajlandóságról, munkanélküliségről. Az egészen kis horderejű dolgoktól a makrogazdasági folyamatokig bármihez bátran hozzányúlunk – a szabályozás szintjén. Egy csoport – többnyire a hatalmon lévő – valóságról alkotott értelmezését premisszának tekintjük, megkérdőjelezhetetlenül. Ez óriási hiba egy olyan közegben, ahol eleve nem létezhet abszolút igazság. A társadalomtudományokban éppen az a társadalmi, hogy a másokkal szembeni elvárásaink és véleményünk hat mások viselkedésére és ez visszahat saját viselkedésünkre, emiatt hibás hozzáállás kívülről szemlélve vezérelni azt. Ezen konstruktivista elmélet szerint minden szervezet egy olyan gépezet, amely előre meghatározott rendeltetéssel, egy terv alapján jön létre, funkciói, megbízhatósága és hatékonysága annyira jó, amennyire alkotóelemei. Egy gépet a konstruktőr minden részletében képes uralni, ha nem, akkor törekednie kell rá, hogy uralja azt. A konstruktivista elmélet követői úgy képzelik, hogy a rend kizárólag racionális, tudatos tevékenységgel érhető el, fenntartása is aktivitást és figyelő szemeket igényel. A rendszerváltás óta minden hatalmon lévő politikai erő szívesen babrált a kapcsolókkal, változtatva adókulcsot, sávhatárt, jogosultsági időt, támogatási célokat, bármit. Eközben magában a gépben uralkodó kaotikus állapotok – nyugdíjrendszer, egészségügy, munkaerőpiac, közlekedés – fölött mindenki szemet hunyt. A politikus azt tételezi fel, hogy ismerjük a célok eléréséhez vezető utat, az ok-okozati összefüggések láncolatát. Szerintük elvileg minden rendszer ellenőrizhető, illetve ellenőrzés alá vonható, csak akarat kérdése.
A konstruktivista elmélet követői a rendszerekben és környezetükben meglévő komplexitást akarják minden áron csökkenteni. Nem kellenek átfogó elemzések, szükségtelenek a hatástanulmányok, a változók listája nem lehet túl hosszú – el kell férjen mondjuk egy söralátéten. Számukra a komplexitás egyenlő a hatékonytalansággal, inkább uniformizálásra vágynak. Az elmélet a vállalatirányítás gyakorlatában például a nagy tételek gyártására törekszik, le akarja csökkenteni az átállások számát, le akarja állítani a kis tételben érkező megrendelések felvételét és leépíti a kis mennyiséget vásárló vevőit. A konstruktivisták a rugalmasságot és a kínálat választékosságát költségnek tekintik, benne racionalizálási potenciált látnak, nem pedig erőforrást.
Amikor a társadalmi valóságot konstruktivista módszerekkel próbálják irányítani, egy idő után mindig kiderül, hogy nem lehet mindenre kiterjedő kontrollt gyakorolni. Ilyenkor a konstruktivisták nem a vezetési módszert vetik el, hanem újabb és újabb kontrollmechanizmusokat vezetnek be: vagyis a kontroll hiányosságait még több kontrollal próbálják ellensúlyozni. A legtöbb államot olyan politikusok vezetik, akik nem láttak még belülről egy vállalatot, nem volt módjukban egy kisebb terepasztalon megtapasztalni a mindenhatóságba vetett hit defektusait. Ezért erős hitet terjesztenek meggyőződésesen, hogy képesek megoldani a problémákat, képesek például munkahelyeket teremteni. Aki azonban államot vet, az többnyire tehetetlenséget arat. Minél többen érzik magukat vezérelve, külsőleg táplálva, annál többen adják fel az önállóságot, és igyekszenek elkerülni a körülményekben óhatatlanul beálló változást. Gondoskodó államnak gyámoltalanok a polgárai, az állami védelem áldozati miliőt teremt.
A rendszerszerű-evolúciós elmélet követői sokkal szerényebben gondolkodnak. Abból indulnak ki, hogy a legtöbb dolog nem kontrollálható. A világ kormányozhatatlansága, a politikusok és közgazdák tehetetlensége, a gazdaság, a pénzügyi szféra és a társadalom turbulens és sokszor kaotikus állapota újabb és újabb olyan komplexitást hoz létre, amely előzetesen nem volt előrejelezhető, tervezhető, kezelhető. Alapelve a spontán módon önmagától létrejövő rend, amelyet nem létrehoz valaki, hanem amely önmagától fejlődik ki. Ez a szerves megközelítés nem tagadja, hogy a társadalomban szükség van az ember közreműködésére a rend kialakulásához, de az eredmény nem felel meg feltétlenül az előzetes szándéknak, tervnek és célkitűzéseknek. Ennek a komplexitásnak a kezelése nem megy másként, csak nagyon alapos elemzések, lassú metamorfózist feltételező programok révén. Hosszú időt vesz igénybe, 100 napban nem lehet gondolkodni.
Az evolúciós megközelítés abból indul ki, hogy a keretfeltételek előbb-utóbb meg fognak változni. Ezért az optimalizálás nem a rendszer egyes állapotaiba avatkozik be, hanem a teljes rendszer alkalmazkodóképességét fejleszti, a kilengések kiegyensúlyozását célozza. A környezeti feltételek változását, valamint a változások sebességét nem lehet tervezni, ezért a középpontban az alkalmazkodóképesség, a rugalmasság, a tanulóképesség, az evolúció, az önszabályozás és az önszervezés áll.
Társadalmunk jóléte nem monumentális reformok sikerén múlik. Az állam nem tudja megvásárolni vagy kikényszeríteni a társadalom magasabb teljesítményét, és Nobel-díjasaink száma sem az adóösztönzőktől függ. Társadalmi jólétünknek az a feltétele, szabad teret ad-e az állam azoknak a képzett embereknek, akik kezükbe veszik életüket, mernek vállalkozni, illetve a mindennapok ügyeiért felelősséget vállalni. Hacsak nem találunk hazai kőolajmezőket, akkor az evolúciós megközelítés nemcsak a legjobb út, hanem az egyetlen út a társadalom lassú, de folyamatos gyarapodásához.
