Christian Wulff német államfő megnyitóját várták a davosi Világgazdasági Fórum résztvevői, ám helyette Angela Merkel kancellár lépett a színpadra. Wulff iránt ugyanis megrendült a bizalom, miután kiderült, hogy egy gazdag üzletember feleségének félmillió eurós baráti kölcsönéből vásárolt magának házat, sőt, az erről szóló újságcikk megjelenését le akarta tiltatni. Az üzleti életben a bizalom kulcskérdés, így Wulffra a világgazdaság prominensei nem voltak kíváncsiak.

A német államfővel gyakorlatilag egyidőben Magyarország is megtapasztalhatta, milyen az, ha meginog a bizalom: a CDS felár és a forint árfolyama az egekbe szökött. Aztán a magyar miniszterelnök és az Európai Bizottság elnökének találkozója megkönnyebbülést hozott, a forint gyors erősödésnek indult. Úgy tűnt tehát, hogy minden rendben van. Vagy mégsem?

Davosban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország már nem tényező. Mi több, a kelet-európai régió sem az. A Világgazdasági Fórum által publikált tanulmány a pénzügyi rendszer jövőjéről (The Future of the Global Financial System – A Near-Term Outlook and Long-Term Scenarios ») meg sem említ bennünket. A kis országok a maguk kis valutájával nem befolyásolják a történéseket, az új pénzügyi rend kialakításában csak a három nagy gazdasági régió, vagyis Ázsia, Észak-Amerika és Európa játszik. A sorrend nem véletlen: Ázsia a tanulmány által felvázolt négy forgatókönyv mindegyikében felemelkedik. Európára pedig a forgatókönyvek szerint stagnálás vagy visszaesés vár. Ám Európa alatt már nem az egész kontinenst, hanem csak az eurózóna tagállamait értik, s ebbe a klubba mi nem tartozunk bele. Márpedig ha a pénzügyi világ jövője szempontjából meghatározó egyik régió a legjobb esetben is csak stagnálásra képes, vajon mi vár arra, aki azon is kívül reked? Nem nehéz levonni a következtetést: körön belülre, vagyis az eurózónába kellene kerülnünk ahhoz, hogy ne szakadjunk le a fejlett világtól, hanem éppen ellenkezőleg, megpróbáljunk felzárkózni hozzá. Ehhez azonban növelni kell a versenyképességünket. Mert mint az előbb említett tanulmány rámutat, a versenyképesség csökkenése ördögi kört indít el: eladósodáshoz vezet, aminek a likviditás látja kárát, majd romlik a bonitás, csakhogy az erre válaszul meghozott megszorítások az adóbevételek csökkenését eredményezik, s ekkor az állam már nem tud máshonnan pénzt szerezni, mint hogy ráteszi a kezét a megtakarításokra. E – számunkra igencsak ismerős – mélypontról legfeljebb a csoda hozhat felemelkedést.

Magyarország számára a csoda az IMF hitelkeretében jelenhet meg. Ám a lehetőséggel – ha valóban eljön – tudni kell majd élni. Mint Christine Lagarde, az IMF ügyvezetője emlékeztetett, ők csak eszközt adnak, márpedig azt használni is kell a sikerhez. Ahogy Wintson Churchill néhai brit miniszterelnök mondta híressé vált beszédében: Adjátok a fegyvereket, és mi elvégezzük a munkát! A munka a mi esetünkben a vonzó munkaerő, a kiszámítható szabályozási környezet és infrastruktúra megteremtését jelenti, ugyanis e három tényező befolyásolja a leginkább a versenyképességet a Világgazdasági Fórum által rendszeresen elkészített jelentés (Global Competitiveness Report) szerint. Ha tehát ez a három rendben van, illetve egy ország törekszik a rendbetételükre, akkor áll helyre iránta tartósan a bizalom. Utóbbiért mindent el kell követnünk, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy mindig lesz egy „nagybácsink", aki kisegít a bajból. S a legkevésbé akkor lenne szükségünk egy ilyen „nagybácsira", ha beléphetnénk az Európai Monetáris Unióba. Akkor nem kéne aggódnunk többé az árfolyam és a likviditás miatt, feltéve, hogy betartjuk az EMU szabályait. Hiszen – miként Angela Merkel davosi megnyitó beszédében leszögezte – ezeket a szabályokat még a legnagyobb, s legerősebb tagoknak is be kell tartaniuk. Ugyanakkor Németország szolidáris a bajba jutottakkal, jelen esetben a görögökkel, akiket nem enged csődbe menni, feltéve, hogy végrehajtják azokat a strukturális reformokat, amelyeket Berlin is végrehajtott az elmúlt években.

Szolidaritás, strukturális reform, szabálytartás – ez tehát a német kancellár által meghatározott „szentháromság". Ezt másoknak is érdemes követniük, de a sikerhez ennél is több kell. Davos és a globális pénzügyi rendszer jövőjéről ott felvázolt négy szcenárió fontos tanulsága, hogy változtatásokra van szükség. Ez a kényszer azonban veszélyt is hordoz magában: a megszokottól eltérő döntések kockázatosak. Attól, hogy egy módszer nem ortodox, még nem biztos, hogy jó is. Minél kevesebb idő van a megfontolásra, annál nagyobb a veszély, márpedig mostanság gyors döntésekre van szükség.

Az államokhoz hasonló kihívásokkal szembesülnek a vállalatok, s azokon belül a CFO-k is. Megszorításokat kell tenniük, de ezek önmagukban – miként az államok esetében – a vállalatok számára sem hozzák meg a versenyképességet, miközben a likviditás biztosítása érdekében átmenetileg szükség van rájuk. Csak éppen kérdés, hogy milyen mértékben. Megszorításból még nem lett jól eladható új termék. Ráadásul a túlzott megszorítás aggodalmat vált ki az alkalmazottakban – megmarad-e a munkahelyük – s félelemben nem születnek jó ötletek. Ehhez inkább játékos légkörre van szükség. Remélhetőleg nem bántó, ha a kanadai tudós Sergio Pellis patkánykísérleteire hivatkozok: azoknál a patkányoknál, amelyek sokat játszottak, lényegesen nagyobb agytérfogat alakult ki, mint az unalmas környezetben tartottaknál. Nem a szigorú költségtervezéssel, hanem játszva tanulással lehet új perspektívákat és képességeket létrehozni, ami nélkül nem beszélhetünk tartós versenyképességről a mai világban. Ugyanakkor a félelem és a külső nyomás hatására agyunk teljesítőképessége csökken, rosszabb döntéseket hoz, stresszhelyzetben pedig agyunk kreativitási központja kikapcsol, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá a problémák megoldásához.

Az lenne tehát a legjobb, ha játéknak érezhetnénk a világgazdaság által teremtett feladatok megoldását. Ehhez szükség lehet megszorításokra is, de csak annyira, amennyire a vállalat stabilitásához szükség van. Emellett pedig forrásokat kell teremteni a „játékra". Ez a CFO-k nagy felelőssége: egyszerre megteremteni a biztonságot és az útkeresés lehetőségét. Ennek megvalósítása könnyebb, ha az ország is jó irányba indul el. De ha nem, akkor sem lehetetlen, legalábbis azokban az iparágakban, ahol lehetőség van kilépni a világpiacra. Erre megint csak a Világgazdasági Fórum egyik kiadványából (Global Entrepreneurship and the Successful Growth Strategies of Early-Stage Companies) kaphatunk biztató példákat. Ilyen az argentínai Globant, amelynek ötlete épp az ottani pénzügyi válság idején pattant ki Martin Migoya vezérigazgató, az egyik alapító fejéből, aki akkori állásában jelentős fizetéscsökkenést szenvedett el. Jövedelmének kiegészítésére tőzsdézni kezdett, s az egyetlen olyan részvény, amelyen nyereséget realizált, egy indiai outsourcing cégé volt. Így jutott arra a gondolatra, hogy az olcsó munkabérű Argentínában fejlesszen szoftvert globális ügyfeleknek. Indiában sem csak az ott közismerten sikeres outsourcinggal lehet szép eredményeket elérni. A Karuturi Global agrárcéget azért alapította Ram Karuturi, mert Valentin napon egy szál vörös rózsát akart ajándékozni a feleségének, Anithának, s megtapasztalta, milyen élénk ez iránt a kereslet. A céget ők ketten hozták létre, s ma már 9 százalékos részesedésük van Európa rózsapiacán, miközben kukoricát, rizst és mást is termesztenek. Másutt is lehet gyorsan és nyereségesen növekedni hagyományos iparágban. Így tett az új-zélandi Icebraker, amely egy addig csak kis mennyiségeket értékesítő, Merino gyapjút termelő farmból indult el 1994-ben. Pár éven belül külföldre is elkezdtek szállítani az akkor 25 éves Jeremy Moon marketing igazgató ötletes kampányainak köszönhetően, amelyeket a tisztességes állattartásra alapoztak, s például lehetővé tették, hogy a vásárlók a ruhától egészen a birkáig végigkövessék az értékesítési láncot. Számos más példa is olvasható a tanulmányban, amely ezen a linken » megtalálható. A szerzők megállapítása szerint legyenek a cégek bármily különbözőek is, irányításukat tekintve sokkal több bennük a közös vonás, mint az eltérő. Van tehát követhető minta, van lehetőség a megfelelő módszer, a nyerő stratégia megtalálására. Ne késlekedjünk tehát, annál kevésbé, mert fogytán az időnk. A maradék keveset ne várakozással töltsük, hanem a környezet pontos feltérképezésével, forgatókönyvek készítésével, s a köztük való választással. Nincs mire várnunk, nem bízhatunk abban, hogy a politika majd segít rajtunk. Csak magunkra számíthatunk.

(Radó István)