A válság kezdete óta az élet minden területét bizalmatlanság szövi át. Aligha találunk bárkit, aki még bízik az állami szervekben, a kiszámítható jogalkotásban, a mértékletes adózásban vagy a fenntartható banki hitelezésben. Mit tehetünk mégis ebben a helyzetben, hogy az agresszió és a félelem ne szűrődjön be magánéletünkbe, a társadalomban tomboló indulat ne tegye tönkre családtagjainkat, barátainkat és munkatársainkat, illetve a hozzájuk fűződő kapcsolatainkat?
„Az óvatosság és a bizalmatlanság jó dolog,
de velük szemben óvatosságra
és bizalmatlanságra van szükség.”
Christian Morgenstern
A német Manager Magazin októberi számában Hermann Simon megállapította, hogy a válság legsúlyosabb ára a bizalom elvesztése. 2012-ben bizalmatlanság szőtte át az élet minden területét nemcsak Európában, hanem Magyarországon is. Bízik még valaki az állami szervekben? A kiszámítható jogalkotásban? A mértékletes adózásban? A fenntartható banki hitelezésben? Elhiszi valaki, hogy Draghi és Bernanke korlátlan pénznyomtatása megoldotta a válságot? Vagy azt, hogy az államok valaha is vissza fogják fizetni a felhalmozott adósságot?
A bizalmatlanság csökkenti a fogyasztást és a beruházásokat, eltántorítja a befektetőket, csökkenti a munkahelyek számát, csökkenti az adóbevételeket, növeli a szociális kiadásokat, és közvetetten növeli az adókat. A bizalmatlanság miatt romlik a társadalom közérzete, egészségi állapota, növekednek az egészségügyi kiadások. A bizalmatlanság rombolja a fiatalok jövőképét, a tehetségek kivándorolnak, és az elkeseredés miatt egyre többen dőlnek be populista néptribunoknak. Aki pedig a pénzintézeteket és a piacokat kiáltja ki első számú közellenségnek, ugyanezzel az erővel támadhatná a gravitáció törvényét vagy az árapály jelenségét is.
Franz Petermann, német pszichológus szerint egy három fázisból álló modell vezet el a bizalom leépüléséhez:
A társadalomtudósoktól tudjuk, hogy az emberi kapcsolatok minősége határozza meg a kormány és a kormányzottak, a kisebbség és a többség, a hatóságok és a befektetők közötti bizalom szintjét, és azt is tudjuk, hogy az alapvető kapcsolatok sérülése a társadalmi rend zavarához, felborulásához vezet. Mit tehetünk, hogy az agresszió és a félelem ne szűrődjön be magánéletünkbe? Mit tegyünk, hogy a társadalomban tomboló indulat ne tegye tönkre családtagjainkat, barátainkat és munkatársainkat, és a hozzájuk fűződő kapcsolatainkat?
Petermann egy három fázisból álló modellt javasol mindenkinek, aki saját környezetében arra törekszik, hogy interperszonális bizalmat alakítson ki.
Simon cikkében azt írja, hogy a marketingpszichológusok szerint az elvesztegetett vevői bizalom visszaszerzése 5 évbe kerül. Aligha hihetjük, hogy egy társadalom rendszerszintű bizalmi szintjének visszaállítása gyorsabban megy, de bármeddig is tart, érdemes lenne mielőbb hozzáfognunk. Életünk minősége sokkal jobban függ a bizalomtól, mint azt gondolnánk. Enélkül képtelenek lennénk az élet veszélyeit és kockázatait elviselni: a várandós anya megbízik orvosában, hogy az orvostudomány legjobb állása szerinti kezelést fogja kapni, a gyászoló pedig megbízik a papban, hogy a megfelelő szavakat fogja megtalálni a hozzátartozók számára. Azoknak, akiket bővebben is érdekel a téma, ajánlom Ulf Berndt Kassebaum – sajnos csak német nyelven hozzáférhető disszertációját » , amelyből nagyon sokat megtudhatunk a bizalom mibenlétéről, valamint a bizalom szintjének mérési módszereiről.
Karácsony előtt érdemes elgondolkodnunk Morris & Moberg megközelítésén, akik szerint a bizalom azt jelenti, hogy saját sorsunkat egy másik személy gondjaira bízzuk anélkül, hogy biztosak lennénk abban, hogy nem érhet bennünket negatív következmény. Csak akkor alakul ki tényleges bizalom, ha sebezhetővé tesszük magunkat. A bizalom teljes hiányában az ember nem képes megmaradni, írta Niklas Luhmann, szociológus. Ezért viseljük el a bizalom következményeként előálló bizonytalanságot.
Ezekkel a gondolatokkal kívánunk boldog ünnepeket minden kedves Olvasónknak!
Radó István, az IFUA Horváth & Partners ügyvezetője
