Ha ezt a kérdést manapság feltesszük, többnyire sablonos válaszokat kapunk. Olyanokat, hogy euró-milliárdok fogják segíteni az újonnan csatlakozókat. És olyanokat, hogy erősödni fog a piaci verseny. Meg olyanokat, hogy meg kell tanulnunk együtt élni a változásokkal, és alkalmazkodnunk kell ezekhez. És lesznek olyanok, akik erre nem képesek, de őket támogatnunk kell.

Ezek a válaszok bár igazak, szerintem nem a lényegről szólnak, mert ez a jelenség nem új! Már 1990 óta tapasztaljuk a szabad verseny küzdelmét. Azóta élünk együtt a gazdasági sokkterápia okozta változásokkal. Azóta próbálunk ezekhez alkalmazkodni. Vannak, akiknek sikerült. Rengetegen vannak, főleg az idősebb korosztályból, akik nem tudtak lépést tartani a munkahelyek világversenyében. Az iskolapadot elhagyó fiatalok sem lehetnek biztosak abban, hogy a munkahely tárt karokkal várja majd őket.

Nem csoda, hogy sokan inkább elzárkóznának a világpiac elől. Mintha a nemzeti bezárkózás kiiktathatná a nemzetközi piaci versenyt. Mintha a befelé fordulás, a belső kereslet tartós gazdagságot, jólétet, munkahelyeket tudna teremteni. Boncolgatjuk önmagunkat és belső viszonyainkat. A politika és a média önző módon használja ki ezt a jelenséget. "Tematizál", "piározik", támad és cáfol. Minden napra jut egy leleplezés vagy egy feljelentés. A politika és a média gondoskodik arról, hogy még 2004-ben is igaza legyen Arthur Koestlernek, aki szerint "magyarnak lenni nem jelent mást, mint kollektív neurózist".

"Most vizsgázik társadalmunk életképességből, versenyképességből, küzdeni akarásból. És most vizsgázik értelmiségünk társadalmi felelősségtudatból. Többek között abból, képes-e a világ élenjáró termelési-gondolkodási kultúráját idehozni, társadalmunkkal megismertetni és megszerettetni. Képes-e nemzeti kultúránkat a világ felé közvetíteni, ismertté tenni, kulturális-termelési hasznosításra felajánlani."– írja Glatz Ferenc.

Glatz véleménye minden értelmiségire vonatkozik. Én mégis kiemelnék belőlük két csoportot: a vezetőkét és a controllerekét. Ennek a két csoportnak a társadalmi felelőssége nagyobb az átlagosnál.
Új munkahelyek létrejötte és a régiek megmaradása nem Magyarország tőkeerejétől, hanem elsősorban a vezetés színvonalától, és a róla kialakult külföldi képtől függ. A kérdés az, mennyire vagyunk képesek bizalmat ébreszteni a külföldi befektetőkben, illetve az anyavállalatok vezetőiben. A vezetés alacsony színvonala hatalmas pusztítást vihet végbe a társadalomban: a vezetés szakszerűtlenségének termelési és innovációs kultúrák, munkahelyek, emberi sorsok esnek áldozatul.

Itt érkeztünk el a gondolatmenetben a controller felelősségéhez.
A vezetés színvonala döntően függ a controllerek munkavégzésének színvonalától. Nem lehet sikeres az a controller, akinek vezetői sikertelenek. A vezetés kudarca egyben a controller kudarca is. Ez mindannyiunk számára evidens, hiszen erről szól a controller küldetése is. Lásd: IGC – Controller jövőkép!
S végül felelősek vagyunk azért is, hogy a külföldi tulajdonosokkal, a konszernközponttal és más külföldi partnerekkel értsük és megértsük egymást. Nem elég, ha jól beszélünk angolul. Nem elég, ha azonos szakmai színvonalat képviselünk. Nem elég elsajátítanunk más népek viselkedéskultúráját. El kell hinnünk, hogy egyenrangúak vagyunk. Sokunknak május elseje után ez könnyebben fog menni.
Mert májustól már nem "csak" magyarok leszünk, hanem egyszerre leszünk magyarok és európaiak.