“A magyar tulajdonú vállalatok termelékenységben nem versenyképesek”

katalin.vrannai@ifua.hu
2014. december 10.

A vállalati teljesítmény nyomában – ezzel a címmel jelent meg Reszegi László és Juhász Péter könyve, amelyben 4641 magántulajdonban lévő magyarországi vállalat nyilvános pénzügyi adatait elemzik 2008 és 2011 között. Interjú Reszegi Lászlóval, a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanárával.

A vállalati teljesítmény nyomában – ezzel a címmel jelent meg Reszegi László és Juhász Péter könyve, amelyben 4641 magántulajdonban lévő magyarországi vállalat nyilvános pénzügyi adatait elemzik 2008 és 2011 között. Interjú Reszegi Lászlóval, a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanárával.

– Az elemzés rávilágít, hogy a magyar tulajdonú vállalatoknál a magas tőkehatékonyság nem feltétlen járt együtt magas termelékenységgel. Hogy lehetséges ez?

– A magyar tulajdonban lévő vállalatok biztosítják a tőkehatékonyság elvárt szintjét, azaz a finanszírozhatóság szintjét. Ebből a szempontból nem rosszabbak, mint az itt működő külföldi vállalatok; utóbbiak közül csak a magas színvonalú technológiával működők emelkednek ki, vagyis amelyek mögött magas szintű tudás áll. Valószínűleg két oka van annak, hogy a magyar cégek tőkehatékonysága jó. Egyrészt működik a tulajdonosi érdekeltség, a tulajdonosok racionális döntéseket hoznak. Másrészt működik a tőkepiac, amely erre rá is kényszeríti őket, mert csak így kapnak finanszírozást a bankoktól. Ugyanakkor meglepetés, és paradox is, hogy míg a tőkehatékonyságban versenyképesek, a termelékenységben már nem. Az egy főre jutó hozzáadott érték sokkal kisebb a magyar tulajdonú vállalatoknál, és ez csak részben párosul alacsonyabb technikai felszereltséggel, kisebb egy főre jutó eszközállománnyal.

– Mi lehet ennek a magyarázata?

– A munkaszervezés, a termelési kultúra, a menedzsmentkultúra hiányából adódóan ugyanakkora kibocsátáshoz több munkaerőt alkalmaznak. A hozzáadott érték az olyan külföldi cégekéhez esik közel, amelyek általában olcsó, egyszerű betanított munkát végeznek, miközben a magyaroknak  csak kis része végez betanított munkát, a többség viszonylag fejlett. Vannak tartalékok, amit az is mutat, hogy az intenzíven exportáló magyar tulajdonú cégek 2008 és 2011 között úgy növelték a reálkibocsátást – ami kizárólag az export növekedéséből származott -, hogy közben csökkent a létszám. Több mint ötszáz cégről van szó. A válság rászorította őket arra, hogy drasztikusan előrelépjenek, dinamikusan nőtt a technikai felszereltség és a termelékenység.

– Vagyis kényszer hatására képesek voltak javítani.

– Úgy gondolom, hogy ha a magyar vállalatoknak valamiben támogatásra van szükségük, akkor a tudás, a technikai kultúra, a munkaszervezés színvonalának emelésében, az elkötelezettség növelésében. Ilyen téren nagyon nehéz előrelépni. A termelékenység javítása ugyanis nem azt jelenti, hogy intenzívebben kell dolgozni, hanem azt, hogy minden jól van előkészítve, és a folyamatok jól vannak megszervezve.

– Nem lehet, hogy a magyar tulajdonú vállalatok az alacsony bérek miatt nem igyekeznek spórolni a munkaerővel?

– A bérszint és a termelékenység között van egy laza összefüggés. A külföldi és a magyar tulajdonú vállalati kör is szétválik a bérszínvonal alapján. Egy részük egyszerű munkával nagyon alacsony hozzáadott értéket termel, az adott ágazat átlagánál lényegesen kisebb bérszínvonal mellett. A magyarok e körben a külföldi tulajdonú, betanított munkát végzők közelében vannak, sokszor ők is exportálnak. Viszont az alacsony bért fizetők további két részre bonthatók. Vannak küzdők, akik akár már a válság előtt is vergődtek, de számuk szaporodott, náluk a vállalkozás léte kérdőjeleződött meg. És vannak az adót csalók, a béreket részben a zsebbe fizetők. Vagy azért csalnak, mert nem életképesek, vagy azért nem életképesek, mert a könnyebb, az adókerülő utat választják, ahelyett, hogy versenyeznének, alkalmazkodnának.

– A könyvben az olvasható, hogy a vállalatok közötti különbségeket maguk a társaságok okozzák. Külső körülmények nem is játszanak szerepet? Mondjuk a jogszabályokkal rájuk kényszerített terhes adminisztráció.

– Elsődleges a saját teljesítmény, a piaci versenyképesség. Viszont a bonyolult adórendszer által megkövetelt sok adminisztráció, a különböző engedélyek beszerzésének nehézkessége, a különböző díjak, illetékek a pénzügyi kimutatásokban költségként jelentkeznek. Ha ez a költség magasabb szintű, mint a környező országokban, akkor ugyanahhoz a tőkehatékonysághoz nálunk magasabb termelékenységet kell elérni, ami szelektálja a beruházásokat. Egy olyan adó, ami 1-5 milliárd forint bevételt hoz az államnak, az ennél nagyobb többletköltség a vállalatoknak. Ésszerűbb, kevesebb adminisztrációval járó adórendszerben akár 30 százalékos nyereségadóval is jobban járnának a cégek. A magyar tulajdonú vállalatok 55 százalékánál a saját tőke hozama nem kielégítő. Ha ez az érték csak 6-7 százalék, akkor már nem érdemes hosszú távú beruházást végezni, jobb a tulajdonosnak, ha máshová teszi a pénzét. Ha az adott adóterhek, adminisztrációs költségek mellett egy beruházással csak 6-7 százalékos hozamot lehet elérni, akkor nincs olyan bank, amelyik ezt jó szívvel finanszírozhatná. Tehát a magas adóteher és adminisztrációs költség párosulva az alacsony termelékenységgel komoly növekedési korlát a vállalatoknak, és ebből kifolyólag a magyar gazdaságnak.

A szerzők 4641 vállalat 2008 és 2011 között készült nyilvános pénzügyi kimutatásait elemezték. E vállalatok közös tulajdonsága, hogy legalább 20 alkalmazottjuk van, egyértelműen azonosítható a tulajdonosi hátterük, a tulajdonosuk nem állami, önkormányzati vagy más társadalmi szervezet, és mind a négy vizsgált évben teljes (nem egyszerűsített) pénzügyi kimutatást készítettek. Az elemzéshez az adatokat a Bisnode szolgáltatta.