A sikermajom életreceptje – Ne a végeredmény alapján ítéljük meg a döntéseket!

Lévai Márta
2013. április 25.

Mindnyájan hajlunk rá, hogy a következmények szemszögéből vizsgáljuk a döntéseket. Sokszor hosszú időt töltünk azzal, hogy egy utólag helytelennek bizonyult ítéletünk miatt bánkódunk, máskor pedig azzal, hogy elégedetten vállon veregetjük magunkat olyan döntések miatt, amelyek véletlenül sikerre vezettek. Mit tehetünk, hogy elkerüljük ezt az automatizmust és a belőle fakadó csapdákat?

Gondolatok Rolf Dobelli: Die Kunst des klaren Denkens c. könyve alapján


Képzeljük el, hogy egymillió majom spekulál a tőzsdén. Vásárolnak, eladnak, teszik a dolgukat, természetesen teljesen véletlenszerűen. Mi történik? Egy év múlva a majmok fele nyereséget, a másik részük veszteséget könyvelhet el. A második évben szintén megfeleződik a társaság. És így tovább. 20 év múlva egy szemfüles újságíró felfedezi, hogy van a csapatban egy olyan majom, akivel az elmúlt két hosszú évtized során egyszer sem fordult elő, hogy veszteséget okozó döntést hozott volna. Az eddigre milliárdos vagyont felhalmozó jószágot méltán nevezhetjük „sikermajomnak".

A sajtó elkezdi elemezni a szerencsés állat életútját, és a médiamunkások bőszen gyártják a sikerteóriákat. A kíváncsiak efféle Titkokat orrontanak a példátlan siker mögött: a sikermajom minden áldott délelőtt 10 és 11 között megeszik egy banánt, illetve háromszor annyi időt tölt elmélyült bogarászással, mint a társai, hovatovább a kedvenc ülőhelye a ketrec másik sarkában van, mint a pórnépé. Lehetetlen, hogy ne legyen valamiféle sikerreceptje, nemde?

Másik gondolatkísérlet: ítéljük meg három szívsebész teljesítményét, mégpedig öt-öt súlyos operáció alapján. A beavatkozás 20%-kal csökkenti a halál valószínűségét a további években. A konkrét eredmény: az A sebész páciensei közül mind vidáman tovább él, B-éi közül egy, míg C betegei közül 2 meghal a műtét után. Hogyan ítéljük meg az orvosok teljesítményét? Az emberek legnagyobb része valószínűleg rávágja: A a legjobb, B közepes, míg C a legrosszabb szakember. Mi sem példázza jobban az eredmény gondolkodástorzító hatását. A minta túl kicsi, az adat semmitmondó. Valójában csak úgy lehetne eldönteni a kérdést, ha pontosan megfigyelnénk, hogy például milyen technikával dolgoznak, mennyire szakszerűen készítik elő a munkájukat, illetve mennyire alaposak a konkrét kivitelezés során. Más szavakkal a munkafolyamatot, és nem pedig az eredményt kellene figyelembe vennünk. Illetve sokkal nagyobb mintára lenne szükség, 100 vagy akár 1000 operációt kellene alaposan kielemezni ahhoz, hogy valamelyes pontossággal eldönthessük, ki a „profibb". Egy külön fejezetet érdemel, milyen hibákhoz vezet, ha túl kicsi mintát veszünk tekintetbe egy döntéshez. Összegezve: egyenesen etikátlan, ha a sebészek munkáját kizárólag az alapján az egy adat alapján ítéljük meg, hány betegük hal meg az általuk végzett operáció utáni években.

Mindnyájan hajlunk rá, hogy a következmények szemszögéből vizsgáljuk a döntéseket – mit sem törődve magának a folyamatnak a jellemzőivel. Dobelli javaslata: ehelyett igyekezzünk mindig szem előtt tartani, a rossz eredmény nem jelenti azt automatikusan, hogy a döntési mechanizmus helytelen volt – és viszont. Ne töltsünk hosszú időt azzal, hogy egy utólag helytelennek bizonyult ítéletünk miatt bosszankodunk, sem azzal, hogy elégedetten vállon veregetjük magunkat egy olyan döntés miatt, amely véletlenül sikerre vezetett! Inkább mindig gondoljuk végig, miért is határoztunk úgy, ahogy határoztunk. Értelmes, logikus alapokon nyugodott-e a döntésünk? Ha igen, akkor fogadjuk meg, hogy legközelebb is e szerint az elv szerint járunk el.

Cimkék: , , , , ,