Nemet mondani kényelmetlen dolog. Ha ezt tesszük, úgy érezzük, cserben hagytunk valakit. Félünk, hogy mások érzéketlennek, agresszívnek tartanak majd bennünket. Ha munkát utasítunk vissza, úgy tűnhet, hogy lusták vagyunk, s ha a kérést a főnökünk vezeti elő, veszélyesnek is tarthatjuk nemet mondani. És egyébként is, gyerekkorunk óta belénk ivódott, hogy meg kell felelnünk az elvárásoknak.

Ezért aztán nem szívesen mondunk nemet. Pedig sokkal nagyobb kellemetlenséget szabadíthatunk magunkra, ha nem vagyunk képesek erre. Olyan feladatokat vállalhatunk el így, amelyek túlterhelnek bennünket, sőt, amelyeket már nem is vagyunk képesek ellátni. De az is lehet, hogy szívélyességünk miatt olyan társaságba kényszerülünk, ahol nem szívesen tartózkodunk, vagy le kell mondanunk más, élvezetesebb tevékenységekről.

Nem kell tehát a másik fél igényét fontosabbnak tartani a magunkénál. Ha így teszünk, akkor már egészségtelen mértékben vállalunk felelősséget másokért. A másik ember vajon miért kér tőlünk olyasmit, ami tőlünk valójában nem is elvárható?

Vegyünk egy példát a munka világából! Ki ne vállalt volna fel a főnöke kérésére olyan feladatot, amelyet a háta közepére sem kívánt, s utólag visszatekintve nem is volt indokolt, hogy pont ő végezze el azt? Nézzük meg, hogyan mondjunk nemet a főnökünknek, vagyis mit kell tennünk ahhoz, hogy kivédjük az effajta kéréseket?

1. Az első lépés az, hogy lélekben felkészüljünk arra, hogy nemet mondunk. Ha az első ilyen szituációban ez még nem is sikerült, a tapasztalat arra hasznos lehet, hogy ennek alapján felkészüljünk a következőre esetre. Ha nem sürgős a válasz – például egy új projekt vagy új munkakör elvállalása esetén -, akkor kérjünk gondolkodási időt! Ezalatt tisztázhatjuk magunkban, hogy tényleg akarjuk-e azt a feladatot vagy csak a külső kényszernek engedelmeskednénk.
2. Az is lehet azonban, hogy a kérés azonnali választ igényel. Tételezzük fel, hogy ez helyzet a következőképpen néz ki. Már indulnánk haza a munkahelyünkről, de bejön a főnökünk, s másnap reggelre kér egy új kimutatást. Ekkor válaszoljunk így: „Sajnálom, de nem tudom elkészíteni”, majd tartsunk egy rövid szünetet. Erre azért van szükség, mert a főnökök nem szokták meg, hogy nemet mondanak nekik; időt kell nekik hagyni arra, hogy felfogják a válaszunk értelmét.
3. Ám a szünetnek valóban rövidnek kell lennie, mert még mielőtt a főnökünk megszólalna, el kell mondanunk az indokunkat. Méghozzá röviden, világosan, egyetlen mondatban. Például „épp a fogorvoshoz indultam” vagy „színházjegyem van ma estére” vagy „nekem kell elhozni a gyereket az iskolából”.
4. Ismét rövid szünet következik, s ismét olyan, amely után mi szólalunk meg. Javasolnunk kell egy megoldást, például azt, hogy félretesszük a másnap reggelre tervezett munkánkat, s rögtön azzal kezdünk, amit a főnökünk kért.
5. Ezután el kell terelnünk a főnökünk figyelmét, amire egy kérdés igen alkalmas lehet. Érdeklődhetünk például arról, hogyan sikerült a múltkori prezentációja vagy hogyan fogadta a társosztály a főnökünk egy bizonyos javaslatát. Ez azért hasznos, mert így átpozícionáljuk, a főnökkel azonos szintre hozzuk magunkat. Közvetve azt jelezzük, hogy a mi időnk is van olyan fontos, mint az övé, különösen, ha az a magánidőnk. Így a főnök nem tud majd lehengerelni bennünket.