Gondolatok Rolf Dobelli: Die Kunst des klaren Denkens c. könyve alapján.

A Biblia fehéren-feketén kimondja, hogy aki nem tiszteli a Legfelsőbb Hatalmasságot, az bizony kiűzettetik a Paradicsomból. Ez világos. De mi a helyzet a kisebb tekintélyekkel? A politikai szakértőkkel, tudósokkal, orvosprofesszorokkal, vállalatvezetőkkel, sportkommentátorokkal, hovatovább tőzsdegurukkal? Az ő megnyilatkozásaikhoz hogyan viszonyuljunk?

Két probléma van velük – mondja Dobelli. Az egyik, hogy a sikermérlegük bizony sokszor nem éppen impresszív. Ott vannak például a magasan képzett közgazdászok. Van belőlük vagy egy millió e planétán. És mégsem akadt köztük egyetlenegy sem, aki a gazdasági válságot megelőzően nyíltan előállt volna a farbával, hogy emberek, ha ez így halad tovább, gondok lesznek, éspedig…

Ám az, hogy a köztiszteletben álló szaktekintélyek is tévedhetnek, csak az egyik gond. Emberi dolog. A másik, komolyabb baj az, hogy a nagy respektusnak örvendő személyek jelenlétében mindig minimum egy lépést teszünk hátrafelé az önálló gondolkodás terén. A véleményüket sokkal óvatlanabbul kezeljük a hétköznapi lényekénél, és ami a legrosszabb, akkor is engedelmeskedünk nekik, amikor semmiféle racionális vagy morális szempont nem indokolja – sőt, netán inkább ellenérveket sorolhatnánk, ha alaposabban átgondolnánk a helyzetet. Ez a tekintélyelv torzító hatása.

Stanley Milgram 1961-es kísérletében, amely a hatalommal szembeni engedelmességet vizsgálta, a kísérleti személyek jó része ellenkezés nélkül megtette, hogy halálos mértékű feszültséget vezetett a társába egy üvegtábla mögül figyelő „tekintélyszemély” felszólítására. Nos, természetesen nem volt valódi az áram, és a kísérlet másik alanya egy színész volt, aki csupán életszerűen eljátszotta, hogyan kínlódik az egyre súlyosabb áramütések miatt… mégsincs okunk happy endről beszélni. Hiszen a kísérleti személyek ezt nem tudták, s a legtöbben mégis skrupulusok nélkül figyelték, ahogy
a másik személy vonaglott és sikoltozott a fájdalomtól, miközben a kísérletvezető nyugodt hangon buzdította őket, hogy újabb és újabb áramütéseket mérjenek rá: „Csak folytassa nyugodtan. A kísérlet megkívánja.” Mi sem példázza ékesebben, milyen veszélyes gondolkodási – és egyéb – torzulásokat eredményezhet a tekintélyelv túlzott érvényesülése.

A légitársaságok az elmúlt évtizedekben szembesültek a túlzott tekintélytisztelet életveszélyességével. Több olyan baleset történt, amely elkerülhető lett volna, ha a másodpilóta meg merte volna kérdőjelezni a feljebbvalója döntését, és amikor észlelte, hogy a kapitány valamilyen hibát vétett, azonnal jelezte volna. A repülőtársaságok számára nem maradt más megoldás, mint hogy pénzt-időt nem kímélve évek óta arra tréningezzék a pilótákat, hogy ki merjék mondani, ha szabálytalanságot vagy hibát észlelnek, azaz fáradságos munkával igyekeznek ledönteni a munkatársaikba kódolt behódoló attitűdöt. Megjegyzendő, hogy e téren sok egyéb vállalat még mindig évtizedekkel lemaradva biceg a légitársaságok nyomában.

Dobelli szerint csak annyit tehetünk, hogy ne váljunk mi magunk is áldozatává ennek a gondolkodási hibának, ha az adódó helyzetekben mindig provokálni igyekszünk a tekintélyként tisztelt személyeket. Minél kritikusabban viszonyulunk hozzájuk, annál több lesz az önbizalmunk, és annál szabadabbá válunk.