Gondolatok Rolf Dobelli: Die Kunst des klaren Denkens könyve alapján

Egy róka meglátott egy sor szőlőtőkét a forró nyárban, és megkívánta a zamatos csemegét. A szőlőfürtök magasan függtek, fel kellett ugrania, hogy elérje őket… sőt! Hiába szökkent egyszer-kétszer, majd végül beleadva apait-anyait, csak az üres levegőt harapta. Végül még a hátát is jól megütötte az egyik ügyetlen landolás után. Ekkor megvetően horkantott egyet, mondván, egy meg ezt a savanyú vacakot, akinek két anyja van, és emelt orral visszaügetett az erdőbe.

Az egyik leggyakoribb gondolkodási automatizmust jeleníti meg Aesopus meséje. A róka eltervezett valamit, de ami végül kisült a dologból, az köszönő viszonyban sem volt az eredeti elképzeléseivel. A bosszantó belső ellentmondást háromféleképpen oldhatja fel magában. Megteheti, hogy ha törik, ha szakad, megszerzi a szőlőt, vagy beismerheti, hogy a képességei nem megfelelőek a megvalósításhoz. És van egy harmadik lehetőség is, mégpedig az, hogy a történteket utólag egy másik szemüvegen át nézve interpretálja. Ez a kognitív disszonancia jelensége.

Ön mit tenne, ha miután végre lecserélte az autóját, kis idő múlva arra kellene rádöbbennie, hogy a kocsi motorja hihetetlenül hangos, és rövid idővel indulás után a háta is mindig megfájdul a vezetőülésben? A kereskedésbe már nem viheti vissza, hiszen csak a töredékét kapná vissza a kifizetett összegnek, és ráadásul ezzel azt is elismerné, hogy tévedett, amikor ezt a modellt választotta. Valószínűleg hamarosan felmerülne Önben, hogy valójában milyen hasznos is egy ilyen hangos motor meg egy ennyire kényelmetlen ülés, hiszen mostantól biztosra veheti, hogy nem fog elaludni vezetés közben. Lehet, hogy nem ez a legkényelmesebb autó a világon, na, de milyen biztonságos!

A Stanford Egyetemen egy 1950-es évek végén zajlott kísérlet során arra kérték a hallgatókat, hogy egy órán keresztül végezzenek valamilyen gépies, unalmas munkát. Utána két csoportra osztották az alanyokat. Az egyik csoport tagjainak fejenként egy dollárt fizettek azért, hogy egy csapat hallgatótársuk előtt lelkesen ecseteljék, milyen örömet okozott nekik az iménti feladat. A másik csoportot is ugyanezzel bízták meg, csupán annyi különbséggel, hogy ők fejenként 20 dollárt kasszíroztak a meggyőző előadásért. Valamivel később mindkét csapat tagjait arra kérték, értékeljék, valójában mennyire érezték jól magukat a korábbi, hihetetlenül monoton munka során. Azok, akik csak egy dollárt kaptak, meglepő módon mind sokkal kevésbé érezték lélekölőnek a feladatot, mint azok, akik húszat. S hogy miért? Egyetlen hitvány dollárért igazán nevetséges hazudni, ezért ezek a résztvevők úgy oldották fel magukban a helyzetet, hogy megállapították, a munka valójában nem is volt annyira unalmas. Azoknak viszont, akik komolyabb fizetséget kaptak, nem kellett semmit sem átértékelniük. Kaptak húsz dollárt azért, hogy valamit állítsanak. Az üzlet az üzlet. Az ő fejükben nem jelent meg semmiféle kognitív disszonancia.

Ha jelentkezünk egy állásra, és nem minket választanak, mert netán nem rendelkezünk kellő végzettséggel vagy tapasztalattal, figyeljük a saját reakcióinkat. Ne lepődjünk meg, ha hamarosan "ráébredünk", hogy valójában nem is akartunk munkahelyet váltani. Csupán szerettük volna letesztelni a valós munkaerőpiaci értékünket.