Gondolatok Rolf Dobelli: Die Kunst des klaren Denkens c. könyve alapján

Tegyük fel, hogy Ön úton van egy koncertre. Az egyik kereszteződésben egy csapat emberbe botlik, akik mind meredten felfelé bámulva ácsorognak. Ön alighanem önkéntelenül szintén felnéz. Miért? Nem kérdés, a társadalmi bizonyíték elve miatt. Később a koncert kellős közepén a hallgatóságból valaki tapsolni kezd, mire hamarosan az egész teremben kitör a tapsvihar. Miért? A társadalmi bizonyíték elve miatt. A koncert után sorban áll a ruhatárban, és látja, hogy mindenki letesz egy-egy százast egy tányérra, noha hivatalosan ingyenes a ruhatár használata. Ön mit fog tenni? Valószínűleg szintén hagy egy kis borravalót a tányéron. A társadalmi bizonyíték elve (amit a rosszmájúbbak úgy hívnak, nyájszellem) alapján akkor viselkedem megfelelően, ha ugyanazt teszem, mint mindenki más – azzal az abszurd indoklással, hogy ha ilyen sokan igaznak hisznek egy elképzelést, egyszerűen igaznak kell lennie.

A társadalmi bizonyíték elve bújik meg csendben minden harsogó tőzsdepánik mögött. Az aktuális divatőrületeket is ez diktálja. A vezetési technikák, a szabadidős tevékenységek és a fogyókúrák terén is fontos mozgatórugó, sőt, a vallásosságban is tetten érhető. Helyenkénti bénító hatására szemléletes példa a szektákban elkövetett rituális öngyilkosság.

Az egyszerű Solomon-Ash kísérlet, amelyet először 1950-ben végeztek el, világosan mutatja, hogy a csoportnyomás milyen torzítóan tud hatni az egészséges gondolkodásra. Egy kísérleti személynek, aki egyedül ül egy teremben, több különböző hosszúságú vonalat mutatnak, amelyeknek hosszát egy referenciavonalhoz képest kell megítélnie. Nem bonyolult a feladat, és semmi trükk nincs benne, ezért az illető természetesen minden vonal hosszát tökéletesen meg tudja becsülni. Ám egyszer csak mások is bejönnek a szobába, akik valójában színészek, de erről a kísérleti személy mit sem sejt. A következő becslési feladat során többen egymás után helytelen választ adnak, és mire újra a kísérleti személyre kerül a sor, 30%-os az esély, hogy ő is ugyanúgy „dönt", mint az előtte szólók – puszta csoportnyomás miatt „elromlik" az ítélőképessége.

De vajon miért van ez így? Egyszerűen mert az evolúció során ez a viselkedés jó túlélési stratégiának bizonyult. Hiszen vegyük csak például azt az esetet, hogy az őskorban egy ember egyszer csak arra eszmél, hogy az összes társa futásnak ered. Vajon érdemes lett volna-e ott maradnia, és a fejét vakarászva megpróbálnia eldönteni, hogy tényleg oroszlán-e az az állat, amelyet futva közeledni lát? Vajon nem lehetséges-e, hogy csupán egy oroszlánnak látszó, de valójában ártalmatlan lény? Aligha kétséges, hogy jobb túlélési esélyeket biztosított magának, aki egy ilyen helyzetben fejvesztve a többiek után eredt, és rohant, ahogy csak bírt. Ráértek megvitatni, mi is történt valójában – miután biztonságos helyre értek. Aki nem így tett, az vajmi kevés lehetőséget adott a génjeinek a túlélésre. Ez a magatartásminta olyan mélyen belénk ivódott, hogy általában akkor is előtör, amikor semmi tényleges előnyünk nem származik belőle.

A vígjátéksorozatok és a talk show-k is előszeretettel használják a társadalmi bizonyíték elvét, amikor időnként harsány, többszólamú kacajt játszanak be. Ez a nézőkből is hasonló reakciót vált ki. Szomorú példa Göbbels 1943-as, totális háborúra felhívó beszéde. A videót bárki megtekintheti a youtube-on. Ha egyénileg, anonim módon megválaszolhatóan tette volna fel ugyanezt a kérdést ugyanazoknak az embereknek, nem kétséges, hogy más válaszok születtek volna.

Kevéssé meglepő, hogy a reklámok is szisztematikusan kihasználják a társadalmi bizonyítékra való törekvésünkben rejlő lehetőségeket. Azokban a helyzetekben „működik" leginkább ez a hajlandóságunk, amikor teljesen átláthatatlanok az adott termék által nyújtott, várható előnyök és hátrányok (például nincs ember, aki megmondaná, hogy a megszámlálhatatlanul sok autómárka vagy a rengeteg tisztítószer közül melyik miben jobb a másiknál), illetve ahol úgy lehet bemutatni az embereket, hogy „te és én, mi együtt".

Fogadjuk hát kétkedéssel, ha egy cég azzal kínálja a termékét, hogy „ezt viszik a legtöbben". Ez miért jelentené azt automatikusan, hogy egyben ez a legjobb? Akár 50 millió ember is elhihet egy ostobaságot, akkor sem válik igazzá.

Ez a kognitív torzítás tehát, többi társával együtt, ugyanúgy ott munkál mindnyájunk agyában. Csak annyit tehetünk, hogy nem hagyjuk, hogy hibás döntésekre sarkalljon. De ha oroszlán közelít, inkább fussunk a többiek után!