Gondolatok Rolf Dobelli Die Kunst des klaren Denkens c. könyve alapján

Miután megkapta a fizikai Nobel-díjat 1918-ban, Max Planck németországi körútra indult, amelynek állomásain a kvantummechanikáról tartott előadásokat. Egy idő után a sofőrje is kívülről fújta a szöveget. Egyszer felajánlotta a tudósnak, hogy cseréljenek egy előadás erejéig szerepet. Planckot szórakoztatta az ötlet, amely némi változatosságot kínált a taposómalomban, ezért ráállt a cserére. A prezentáció végén az egyik jelenlévő
fizikaprofesszor feltett egy kérdést, amit a találékony sofőr azzal a megjegyzéssel továbbított Plancknak, hogy nem hitte volna, hogy egy ilyen haladó városban ennyire egyszerű kérdést kap, amelyre még a sofőrje is felelni tud.

A történetnek az a tanulsága, hogy kétféle tudás létezik. Valódi tudásra csak elmélyült tanulással, hosszú idő alatt, komoly agymunkával lehet szert tenni. Minden más csak sofőrtudás, azaz az illető csak úgy tesz, mintha igazi ismeretekkel rendelkezne. Tudja, hogy mitől lesz jó a show. Előnyös, ha kellemes a hangja, jó a külseje, hiszen így jobban el tudja hitetni, hogy szakértő az adott témában. De valójában sekély a tudása, és minden, amit mond, csupán üres szóvirág.

Ráadásul manapság egyre nehezebb a kettőt elkülöníteni. A híradósokról még csak-csak meg tudjuk állapítani, hogy csupán jó színészként előadják a mások által megírt szövegeket. Mivel magyarázható mégis, hogy egyre-másra szakértőnek és moderátornak hívják meg őket különféle szakmák és tudományok pódiumbeszélgetéseire?

Az újságírók esete még bonyolultabb. Természetesen vannak köztük olyanok, aki hosszú évek során úgy beleásták már magukat egy-egy témába, hogy szilárd tudással rendelkeznek, és hosszú, elemző cikkeket írnak, az adott tárgykör számos aspektusát megvilágítva az írásaikban. Ám az újságírók másik hányada bizony a sofőr-kategóriába esik. Րk általában a net segítségével, kapkodva összeollóznak ezt-azt az éppen közszájon forgó témákról, röviden írnak, és egyoldalú cikkeik – mintegy kompenzálásképpen – sokszor ironikus hangvételűek.

Minél nagyobb egy vállalat, általában annál inkább elvárják az első számú vezetőtől a showman-szerepet, másképpen fogalmazva, a kommunikációs kompetenciát. Egy csendesebb, komolyabb személyiségű vezető nehezen kaptat fel a csúcsra. Mintha a részvényesek és a gazdasági újságírók álláspontja szerint azok a vállalatok, amelyeknek szórakoztatóbb személyiség áll az élén, jobb eredményeket tudnának elérni – ami természetesen nem igaz.

Warren Buffett, a sikeres amerikai iparmágnás megközelítése szerint minden embernek van egy kompetenciaköre. Ami ezen belül található, abban az illető profi, és mindabban, ami ezen kívül esik, nem az. Lehet, hogy konyít valamit hozzá, de szakértőnek semmiképpen nem mondható. Buffett mottója szerint meg kell ismernünk a kompetenciakörünket, és belül maradni. A sikerességhez szinte lényegtelen, hogy pontosan mekkora a kör. Sokkal fontosabb, hogy mi magunk pontosan tudjuk, hol vannak a határai. Buffett társa, Charlie Munger azzal egészítette ki a gondolatot, hogy garantáltan kiábránduláshoz vezet, ha a kompetenciakörünkön kívül keressük a boldogulást.

Dobelli arra int mindnyájunkat, hogy kezeljük óvatosan a hangzatos kliséket puffogtató szónokokat. Van is egy könnyen alkalmazható receptje, hogy hogyan kerülhetjük el az ékesszóló kontárokat: tegyünk fel egy egyszerű kérdést. Akik hosszan tartó munkával szerezték meg a tudásukat, azok tudják, amit tudnak – és pontosan tisztában vannak azzal is, hogy mit nem. Րk, ha valaki olyan tárgykör iránt faggatózik, ami a kompetenciakörükön kívül esik, csöndben maradnak, vagy pironkodás és erőlködés nélkül beismerik: „Nem tudom.” A sofőrökből viszont ezt a mondatot lehetetlen kicsalni.