Az élet zűrzavaros, egy gubancos pamutgombolyag semmiség hozzá képest… Ha mindent leírnánk, amit napközben gondolunk, vagy netán egy kis űrlény megtenné helyettünk a fejünkbe fészkelve, ilyesféle feljegyzések születnének: „Megittam a kávét, de nem bírtam ki, két kockacukrot raktam bele, remélem, nem hízom ki megint a ruháimat!" „Hogyaffene! Hogy került ide ez a rajzszög!" „Végre lefoglaltam a szállást… Iszonyú drága lesz…" „Rám férne már egy hajvágás!", és hasonlók. De az agyunk nem áll meg ennyinél. Neki történetek kellenek, így hát az apróságokból felfűz egyet. Egyszerűen azért, mert azt szeretnénk, ha az életünknek lenne egy vezérfonala, amelyet követhetünk. Ezt általában úgy nevezzük, az életünk „értelme". Hosszasan, éveken keresztül szövögetett történeteinkből pedig előbb-utóbb összeáll az „identitásunk".

A külső eseményeket szintén bele szoktuk szorítani egy olyan történetbe, amely – szerintünk – nem tartalmaz ellentmondásokat. Így könnyebben meg tudjuk „érteni" a történelem, a gazdaság és a politika eseményeit, na meg a hátterüket adó összefüggéshalmazt. Sokszor olyasmit is sikerül ezzel a módszerrel „megértenünk", amit valójában senki sem ért, mert lehetetlen.

Kétes igazságtartalmú és sánta logikájú történeteken keresztül konstruáljuk meg a dolgok „értelmét" – utólag. A történetmondás szükségszerűen elferdíti és nagyon leegyszerűsíti a valóságot, hiszen a történetekből elég hamar kiszorul minden, ami nem passzol beléjük száz százalékosan. Mégis úgy tűnik, képtelenek vagyunk nélkülük értelmezni a környezetünket. Az idők elején, mielőtt még a tudományos gondolkodás kialakult volna, az emberek történeteken keresztül próbálták megérteni a világot. A mitológia sokkal régebbi találmány, mint például a filozófia.

A média jó kis hasznot hajt ebből a hajlamból. Ha történik valami érdeklődésünkre számot tartható esemény, amely az esetek többségében természetesen katasztrófa vagy valami gonosztett, példányszámokon keresztül lehet élni belőle. Itt egy szaftos kis sztorit meglebegtetünk, ott valami izgalmasnak szánt háttértörténetet boncolgatunk… És már össze is áll az olvasók fejében a történet, na, nem arról, pontosan miért dőlt össze a híd, hanem arról, miért is járt arra éppen akkor X. Az meg már szinte közhelyszerű, hogy reklámok milyen lelkesen építenek erre a velünk született gyengeségre. Egy édes kutyuska vidám története jobban elad bármilyen terméket, mint egy tudományos igényű lista az adott holmi utolérhetetlen tulajdonságairól – legyen az mégoly tényszerű és alapos.

Ám az igazán releváns kérdésekre nem lehet történetekkel válaszolni – és ez sokunkat el is riaszt tőle, hogy ilyesmivel múlassuk drága időnket. Az absztrakt, összefüggésmentesen tálalt tények általában riasztóan hatnak ránk.

Játszották már valaha azt a játékot, hogy a sor elején álló ember valamit a szomszédja fülébe súg, az továbbítja a hallottakat a mellette állónak, és így tovább? Ha egy ilyen játékban előrebocsátjuk a szabályt, hogy csak „értelmes" mondatokat szabad továbbadnunk a másiknak, szinte adja magát, hogy mindenféleképpen összefüggést találjunk. Legtöbbünk könnyebben tud visszaemlékezni az olyan mondatokra, hogy „A király meghalt, aztán a királynő is utánahalt bánatában", mint arra, hogy „A király meghalt, aztán a királynő is meghalt". Az utóbbival szemben, amely csupán tényfelsorolás, az előbbinek „értelme van", sőt, még egy érzelmi szál is szorosabbra fonja a kapcsolatot a két esemény között. És mit tesz az ember? Ott is igyekszik efféle „értelmes" kontextust találni, ahol ilyesmi sohasem létezett, mert így könnyebben megmaradnak a fejében az információk.

Mit javasol Dobelli? Legyünk tudatában, hogy így működik az agyunk. Úgy próbálgatjuk fel magunkra a történeteket, mint a ruhákat, mondta Max Fritsch. Ne hagyjuk, hogy holmi rózsaszín lányregények vagy kísértethistóriák fedjék el előttünk a valóságot, hiszen ezeket végső soron mi magunk szövögetjük. Ha helyes döntést akarunk hozni egy kérdésben, először mindig fejtsük le az „értelmes" történetet a tényekről, majd szemrevételezvén a részegységeket, kérdezzük meg, mit fedett el előlünk a sztori? Dobelli különleges gyakorlatot ajánl ehhez: igyekezzünk a saját életünk eseményeit is koholt összefüggésektől mentesen szemügyre venni.