Elhibázott gondolkodási sémáink: A közlegelő tragédiája

Gondolatok Rolf Dobelli: Die Kunst des klaren Denkens (A világos gondolkodás művészete) c. könyve alapján

„It is difficult to get a man to understand something, when his salary depends upon his not understanding it.”
Upton Sinclair

Tegyük fel, hogy létezik valahol egy zsíros földterület, ahol dúsan terem a fű, és bárki szabadon odahajthatja a tehénkéjét… Mi fog történni? Bizony, az összes gazda annyi állatot fog kiterelni a mezőre, amennyit csak tud. Telik-múlik az idő, mindenki igyekszik a lehető legnagyobb nyereséget lekanyarintani magának a közös legelő használatából. Talán reggelente viaskodnak kissé a gazdák a lelkiismeretükkel, odavigyenek-e egy-egy újabb állatot, de hamarosan túllendülnek ezen, azzal érvelve, hogy „egyetlen állat már nem oszt, nem szoroz”; illetve egyikük sem szeretne balekká válni, így hát meggyőzik magukat, hogy a szomszéd Jóska bezzeg egy fikarcnyit sem habozna, ha lehetősége lenne eggyel több tehenet ingyen etetni a legelőn.

Nemsoká egymást tapossák a mezőn a jószágok, kizsigerelik a termőtalajt, sőt netán még valami betegség is felüti a fejét közöttük. Az idill hamar katasztrófába torkollik.

A közlegelő tragédiáját nem más okozza, mint a tény, hogy a legelő közös. És ugyanitt ered számos – hogy ne mondjuk azt, minden – olyan nemes elképzelés rákfenéje, amelyek a „társadalmi érzékenységre” apellálnak. Ezért nem hoznak igazi áttörést sem a vallásos prédikációk, sem a jótékonysági kampányok, sem a valamely világrész felvirágoztatásáért szervezett gigakoncertek…

Dobelli leszögezi: képtelenség megoldani a problémát, ha nem szembesítjük magunkat a kőkemény döntéssel: privatizáció vagy irányítás? Azaz magánkézbe kerüljön-e a remek kis földterület vagy pontos használati szabályokat vezessünk be közösen a végső csapás elkerülése érdekében? Bármilyen egyéb próbálkozás puszta kapálózás.

Az irányítás történhet például egy külön erre kialakított bizottság segítségével, akik időkorlátozást vezetnek be, vagy esetleg használati díjat állapítanak meg – de a nemtörődömségnél még az is üdvösebb, ha például szemszín alapján eldöntik, kié legyen az elsőbbség. A privatizációról meg csak annyit, hogy kétségkívül egy huszárvágással megoldja a közös használatból eredő gondokat.

De vajon miért bukunk el újra és újra, miközben a legtöbbünk lelki szemei előtt vágyálomként ott lebeg a közös legelő idilli képe? Dobelli szerint egyszerű a válasz: mert az evolúció nem készített fel minket erre a dilemmára. Egyfelől az emberiség eddigi történetének nagy részében szinte korlátlanul rendelkezésre álltak a források, másfelől pedig úgy tízezer évvel ezelőttig (ami evolúciós léptékkel semmiség) az emberek apró, körülbelül 50 fős csoportokban éltek, mindenki ismert mindenkit, és ha valaki arra a huncutságra vetemedett volna, hogy az önérdeket a közérdek elé helyezi, a legszörnyűbb büntetésben lett volna része: a jó hírneve odalett volna.

Ez a jelenség egyébként kisebb csoportok működésében a mai napig megfigyelhető: egy baráti bulin például nem kell rendőrt állítani a hűtőszekrény mellé. De a nagyobb létszámú irodák közösen használt hűtőszekrényeit illetően már messze nem ilyen örvendetes a helyzet…

Szögezzük le tehát: bárhol, ahol az egyének a közösség kontójára használhatnak valamit, fennáll a tragikus végkifejlet veszélye. Széndioxid-kibocsátás, vízszennyezés, jogosulatlan rádiófrekvencia-használat, nyilvános vécék, kozmikus hulladék – hogy csak hogy néhány példát említsünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az önérdek figyelembevétele mindig etikátlan. De a tragédia elkerülhetetlenül bekövetkezik abban a pillanatban, amikor a csoport nagysága meghaladja a kb. 100 főt, és az általuk használt rendszer regenerációs képessége a határaihoz érkezik. Ez az Adam Smith-i „láthatatlan kéz” tökéletes ellenpontja.

Természetesen élnek közöttünk olyanok, akiket csak az vezérel, milyen hatással van a tevékenységük az emberiség közös jövőjére és az ökoszisztémára – ám az a politika, amely az efféle egyéni felelősségtudatra épít, végzetesen naiv.

Így hát, ha meg akarjuk menteni a legelőnket, továbbra sem marad más megoldás, mint választani: a privatizáció vagy az irányítás segítségével igyekszünk-e elkerülni a katasztrófát.